Az utóbbi napok történései bebizonyították, hogy minden jó szándék ellenére is rendkívül nehéz lehet úgy segíteni, ha az ember azt sem tudja, ki és miért szorul segítségre, kit is kellene kihúzni a bajból. Ezt bizonyítja az új kormány suta igyekezete is, amikor az illetékesek a pozitív elgondolás ellenére számos iskolát gyorsított eljárásban taszítottak a szakadék felé.

Történt ugyanis, hogy a kormányprogram ígéretet tett arra, hogy a vegyesen lakott területek (!) kisiskoláit (?!) kivonják a törvény hatálya alól... Hogy a kompetens minisztérium hivatalnokai mit értettek ezalatt, az csak akkor derült ki, amikor a közoktatási törvényhez elkészült egy egymondatos módosító javaslat. Az indoklás több helyen utal rá, hogy a nemzetiségek érdekei és jogbiztonsága miatt fontos és sürgős lépés, hogy a kizárólag alsó tagozattal működő intézményekre ne vonatkozzon a minimális tanulói létszámokkal kapcsolatos rendelkezés, magyarul: akkor is működhessenek, ha kevesebb gyerek jár ezekbe az iskolákba, mint amit a jogszabály előír.

Az indoklás általános részében viszont már az is szerepel, hogy a szelektív hozzáállás nem oldaná meg a nemzetiségileg homogén területek iskoláinak hasonló problémáit, így az egyenlő elbírálás elve alapján (hozzáteszem, hogy nagyon helyesen) azokra is vonatkozik a javaslat.

Ugyanakkor az is kiolvasható a magyarázatból, hogy a törvény pozitív szociális hatással jár majd, egyébként is a minimális létszámokat egy olyan feltételezett törvénytervezet kapcsán fogadták el a törvényhozók, amely végül el sem készült.

A megoldás kapcsán néhányan mégis aggodalmunkat fejeztük ki, ami néhány érintettnek láthatóan nem tetszik. A vegyes pártban ugyanis minden kétséget kizáróan örülnek a "sikernek". Egyben egy blogáradatban a szakma képviselőit kárhoztatják, mert állítólag "nekik soha semmi sem elég".

Lelkük rajta, de végezzünk egy kis gyors fejszámolást! Amennyiben a parlament az előterjesztett formában fogadja el a törvényt, az 116 magyar iskolára fog vonatkozni, melyek közül jelen pillanatban legfeljebb három tucat lehet a veszélyzónában. Ugyanakkor a teljes szervezettségű iskolák esetében több mint 50 helyen gondban lesz az alsó tagozat, arról nem is beszélve, hogy több mint 60 intézményben a felső tagozat léte is veszélybe kerül. A magyar és vegyes középiskolák pedig külön fejezetet érdemelnének.

2013 óta mind az SZMPSZ képviselői, mind jómagam több ízben figyelmeztettünk rá, hogy a minimális osztálylétszámok azon felül, hogy az új finanszírozási törvény nélkül egy rendszeridegen elemként vannak a jogszabályban, ellehetetlenítik az iskolákat, s velük együtt a magyar nyelvű közoktatást. Többször hangsúlyoztuk, hogy a közös gondokra közös válaszokat kellene találnunk.

Az első egyeztetést még 2013 nyarán személyesen kezdeményeztem, a koporsós tüntetés gondolata is az MKP székházában megkezdett tárgyalások kapcsán született, és tárgyaltunk volna később is a szakmai kérdésekről a civil szervezetekkel egyetemben, ha 2015 májusában az egységes fellépés óhaját, valamint az oktatási minimumként megfogalmazott nyilatkozatot nem töri derékba az induló kampányra hivatkozó elutasító magatartás.

De hogy senki ne értse félre: az MKP célja soha nem a Vezér és hívei támadása volt, mi nem ellendrukkerek vagyunk, mert az nem viszi előbbre a történetet. Sokkal inkább az ügy megoldása foglalkoztat bennünket felvidéki közösségünk érdekében. Ezért is tettem személyesen azt a javaslatot a tárcaközi egyeztetés során, hogy elég már a félmegoldásokból, elvi döntést kellene hozni, és az inkriminált paragrafus teljes bekezdését helyezzék hatályon kívül, ne csak annak egyes pontjait, egyben azt is kértem, hogy ne akarják ezt a módosítást a nemzetiségeket megmentő csodatételként aposztrofálni. Mivel korábban hat évig voltam a minisztérium főosztályvezetője, hatalmas naivitás lett volna azt hinni, hogy a magánszemélyként leadott előterjesztésemet a tárca hivatalnokai kitörő örömmel fogadják, hiszen a koalíciós partner környezetvédelmi miniszter utolsó pillanatban benyújtott javaslatát is lesöpörték az asztalról.

Ami pedig a leglényegesebb: aki figyelmesen olvassa a törvénytervezet mellékleteként szereplő hatáselemzést, valamint a tárcaközi egyeztetés kiértékelését, az minden bizonnyal észreveszi, hogy a javaslat elegendő anyagi forrás megléte esetén ugyan garantálja a kizárólag alsó tagozattal működő iskolák megmaradását, ám az alkotók szerint ez nem jelenti azt, hogy nem vonatkozik rájuk a finanszírozási törvény értelmében lefolytatandó racionalizációs eljárás lehetősége.

Ezek után talán mégsem illik vérig sértődni vagy kollektív vagdalózásba kezdeni, ha bárki a szakpolitikusok vagy a pedagógusok részéről felemeli a szavát. Ők ugyanis kizárólag az iskolák és a települések érdekeit tartják szem előtt, nem a kormánytagságból származó előnyöket.

Eszembe jut erről az egész históriáról (és hisztériáról) egy történet, amelyben a vihar hullámai több ezer tengeri csillagot vetettek ki a partra. Egy kisgyermek kétségbeesetten próbálta meg egyenként visszadobálni őket a vízbe, hogy megmeneküljenek a kiszáradástól. Arra jött egy ráncos arcú öregember, aki úgy hitte, hosszú élete egyben a bölcsességet is meghozta számára. Így szólt a gyermekhez: "Hé, kölyök, több ezer csillag van itt a parton. Jó ötlet, amit csinálsz, de hosszú távon nem tudod mindet megmenteni. Mi értelme így az egésznek?" Erre a gyerek felvett még egy csillagot, visszadobta a vízbe, majd így válaszolt: "De annak az egynek igenis számít..."

Virágvasárnappal megkezdődött a nagyhét. A dicsőséges jeruzsálemi bevonulást az Úr kínszenvedése, majd a megváltás áldozata követi.

Előttünk is, mögöttünk is választás.

A magukat győztesnek vélők szélsőséggel riogatnak, kommunikációs klisékkel köntörfalaznak.

Még húsvét előtt megalakult az új szlovák kormány.

Pilátus nem találta bűnösnek a Megváltót, de a tömegnek a gonosz Barabás kellett.

Kié az ítélet felelőssége?

Egyesek számára kevésbé fontos a misztérium, mint egy-egy minisztérium.

Közben keresztutat járunk.

A húsvét lényege nem a halál, hanem a feltámadás.

Ráhangolódunk a hitre, a szeretetre és a reményre.

Egyszer elérkezik majd a türelem forradalma.

Egyesek szerint uborkaszezon van. Legalábbis így szokták nevezni a nyári, eseménytelen időszakot, amikor semmi érdemleges nem történik, ezért a sajtó képviselőinek nincs miről írniuk. Ezzel szemben szinte naponta olvasható egy-két információ, amire az ember önkéntelenül is felkapja a fejét.

Özönlenek a hírek a görög válságról, menekültkvótákról vitatkoznak felelős kormányfők és miniszterek, a nemzetközi válságkezelés kapcsán pedig odahaza próbál mindenki egy kis politikai tőkét kovácsolni.

Szerencsére azért itthon, felvidéki magyar viszonylatban is történt ez-az. Egyrészt volt az elmúlt időszakban két ifjúsági tábor, vagy ha jobban tetszik, akkor két szabadegyetem, ahol izgalmas előadások, tartalmas beszélgetések, szórakoztató és tanulságos műsorok, valamit nagyszerű, élvezetes koncertek követték egymást, vagy (mivel párhuzamosan is zajlottak az események) éppen egymás elől csábították el a főképp fiatalokból álló nagyérdeműt. Több száz program közül választhatott a több ezer résztvevő, amiért köszönet jár mindkét szervező csapatnak, hiszen rengeteg erőfeszítést, sok-sok munkát, megszámlálhatatlan órányi előkészületet igényelt, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Az embernek végül mégis apró hiányérzete támadt. Elmaradt ugyanis a hagyományos pártelnöki vita, ahol tisztázni lehetett volna egy csomó kérdést, és elmaradtak az érdemi szakmai viták is (állítólag) a parlamenti képviselők szabadságolása miatt, akik ráadásul úgy vélték, egy ifjúsági rendezvényen nem lenne helyes "kampányolni".

A vegyes párt elnöke időközben az ország egyik legismertebb idegene lett. Mégsem ez a hír volt a különösen meglepő, sokkal inkább az a tény, hogy ő ezzel kapcsolatban nem tiltakozott, nem kérte ki magának. Mintha elfogadta volna annak az ankétnak az eredményét, mely kissé sután kutatta, kit tart az istenadta nép jöttmentnek e hazában. Ugyanazt a stratégiát folytatta, mint pártja további tagjai: nem beszélnek, nem vállalják a konfrontációt, inkább távol maradnak. Csupán azt teszik, amiből látszólag nem lehet baj. Az érintett közkedvelt politikus is megelégszik azzal, hogy kutyáját és macskáját posztolja kétnyelvűen a közösségi hálón, miközben a házi kedvenceknek fogalmuk sincs a kettős identitásukról. Újabban mintha ez is a csomagolás, a pártimázs része lenne.

Ezzel azonban hosszú távon nagyon is vigyázni kell. Ha ugyanis szükség esetén nem emeljük fel szavunkat, ha a többség idegenként kezel bennünket, ha nem lesznek ránk tekintettel, akkor előbb-utóbb nem leszünk ebben az országban se kutyája, se macskája senkinek...

Hamvazószerdával véget ért a farsang, a mulatozás ideje. A lakomázást és a dáridót felváltja a böjt negyven napja, elcsendesülés lép a ricsaj helyébe.

A böjtnek számos kultúrkörben ősidők óta nagy jelentőséget tulajdonítanak. Az étel és az élvezetek megvonása a megtisztulás szándékával karöltve a test és a lélek újjászületését eredményezheti. Gyógyít és méregtelenít, egyben új energiákat is felszabadít. Érzékeink élesebbé válnak, képességeink felélednek általa. Pozitív hatása felbecsülhetetlen.

Számos gondolatot és óhajt vetnek fel a leírtak: Mennyire szükség lenne hát egy társadalmi megújulásra! Mennyire szükség lenne a közélet és a politika megtisztulására! Mennyire szükség lenne egy össznépi kollektív böjtre!

A hitványság levetkőzése, a méltatlanság elhagyása ugyanis mindannyiunk közös érdeke. Kiváltképp fontos, hogy a közszereplők, főképp a politikában ténykedő vezetők e téren is példát mutassanak. Fontos lenne, hogy mindenkor erényeink és érdemeink jellemezzenek bennünket. Alapvető elvárás, hogy ne álljon távol tőlünk a kiengesztelődés és a lemondás. Hogy türelem, jámborság és jóindulat vezéreljen bennünket.

Ha tiszta társadalmat kívánunk építeni, magunknak is meg kell tisztulnunk a rossz gondolatoktól, a negatív tulajdonságoktól, az irigységtől, a fösvénységtől, a haragtól. Csak ekkor várhatjuk el másoktól is a pozitív viszonyulást.

Szükségünk lenne közösségünk újraéledésére is. Hiteles vezetőkkel, elfogadható, meggyőző és megalapozott jövőképpel, hatékony programmal, tettre és áldozatvállalásra kész egyénekkel. Ennek elérése lesz az elkövetkező hónapok egyik legnagyobb és legfőbb feladata. Kizárólag a polgárok érdekeire és szavára kell összpontosítanunk, csakis ez lehet minden cselekedetünk mozgatórugója.

Az emberek ámítása zsákutcába vezet. Aki a gyakorlatban bort iszik és vizet prédikál, aki félrevezeti és csupán kihasználja a választóit, az nem méltó a képviseletükre.

Az egyszerű halandó kimondatlanul is érzi, hogy a politikára és annak jeles képviselőire is ráférne némi önvizsgálat és önmegtartóztatás. Több alázat kellene. El kellene fojtani a gőgös büszkeséget. A mértékletességnek, az önuralomnak, a higgadtságnak, a szolgálatkészségnek és a jóakaratnak kellene felülkerekednie. És nem csupán negyven napig.

A tél temetése és a tavaszvárás egyúttal egyfajta csodavárás is.

Jó lenne, ha a karnevál végeztével a politikában is lekerülnének végre az álarcok. Hogy aztán húsvétkor valóban minden újjászülethessen. Hogy a remény továbbélhessen.

2008-ban az Élőlánc Magyarországért, valamint a Nagycsaládosok Országos Egyesülete és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete oktatáspolitikai tanácskozást szervezett, hogy megbeszéljék a magyarországi iskolarendszer égető problémáit. Az említett szervezetek alapos szemléletváltást sürgettek, hogy minél előbb elit szakmává válhasson a pedagógia. A rendezvényen terítékre került az oktatásirányítás, a finanszírozás, a pedagóguspálya leértékelődése és egyéb témák mellett többek között az iskolai esélyegyenlőség és integráció, valamint a kisiskolák kérdése is.

A konferencia résztvevői elfogadtak egy állásfoglalást, amely Lányi András neve alatt 2010-ben bekerült az Élőlánc Magyarországért című politikai vitairatba is.

Hogy kerül a csizma az asztalra?

A minap sajtóértekezletet tartott a vegyespárt, amely az uborkaszezon végéhez közeledve víziója újabb, ezúttal az oktatásüggyel foglalkozó fejezetével próbálta felkavarni a politikai posványt. Nem tisztem és nem is szoktam a médiumok képviselőinek tartott tájékoztatókat értékelni, de mivel a téma felettébb érdekel, meghallgattam a negyedórás felvételt és elolvastam a tízoldalas dokumentumot is.

Nem kívánok részletekbe menő elemzést adni az oktatási autonómiatervezetként beharangozott javaslatról, hiszen ezt majd az elkövetkező időszakban minden bizonnyal többen is megtesszük, nem szeretnék most arra sem több időt vesztegetni, hogy a felvezetésben egyetlen alkalommal sem hangzott el az „oktatási önrendelkezés” kifejezés vagy annak rokon értelmű változatai. Ezúttal csupán a sajtótájékoztató szereplőinek botrányos felkészületlensége és félrevezetettsége okán szólalok meg.

Hogy senki se vádolhasson a jóhiszeműség hiányával, hajlandó vagyok emlékezetkiesésként kezelni, hogy a párt parlamenti képviselője, aki az oktatási bizottság tagja, nem tudja feleleveníteni a koporsós tüntetés időpontját, és úgy sejti, az idei esztendő elején fogadta el a Tisztelt Ház a kisiskolákat sújtó törvénymódosítást. Ugyancsak elnézem neki, hogy véleménye szerint azért van nyolcezerrel kevesebb gyerek a magyar kisiskolákban, mert a szlovák nyelv oktatása nincs a kívánt színvonalon. Még azt is csupán nyelvbotlásnak tekintem, hogy szerinte „az iskola a fenntartó” vagy hogy csak a kisiskolákat emlegeti a kétnyelvű dokumentáció elszenvedőiként.

És majdnem ilyen bakinak véltem a pártelnök szájából ugyancsak elhangzott gondolatot is, miszerint az iskolának stabilizációs jellege (?) van, ezért az első nyolc osztályt (sic!) minden gyereknek a lakóhelyén kellene kijárnia. Mindezt viszont csak addig hihettem így, amíg el nem olvastam a vízióként aposztrofált szöveget. Itt ugyanis az 1I pontban fehéren-feketén ez olvasható: „Az integráció érdekét az szolgálja, ha az első nyolc évfolyamot minden gyermek a saját lakóhelyén, anyanyelvén végezheti el, természetesen biztosítva a minőségi oktatáshoz való hozzáférését.“

Itt bizonyosodtam meg róla, hogy az elnök urat (annak ellenére, hogy iskolaigazgató is van a családjában) a programalkotói rendesen átverték. Nálunk ugyanis az alapiskola kilenc évfolyamos, a tankötelezettség pedig tíz esztendő. Mi lesz hát a gyerekekkel a nyolcadik után?

Ez a bukfenc minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a fent említett Élőláncos dokumentum főképp a hátrányos helyzetű tanulókkal kapcsolatban így fogalmaz: „Az integráció érdekét az szolgálja, ha az első nyolc évfolyamot a gyermek a saját lakóhelyén végezheti el.“

De hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, hiszen elméletileg még véletlenül is előfordulhat ilyen mértékű egyezés két dokumentum között, tovább olvastam mindkét szöveget. Nem is kellett sokáig kutakodni, míg Lányi András írásában az alábbi mondatokra bukkantam: „Világosan kell látni a leszakadó térségek, aprófalvak iskoláinak sajátos rendeltetését. Ezek nemcsak a tudásátadás, hanem elsősorban a szocializáció és közösségfejlesztés színhelyei, ezért nyitott intézményekké, kulturális központokká kell válniuk. Az ennek megfelelő pedagógiai program kialakítása, és a szakmai felkészítés az oktatásirányítás részéről sok segítséget, megkülönböztetett figyelmet igényel.“

A vegyespárt víziójának 1J pontja ezzel szó szerint megegyezik. A további összehasonlítástól innen kezdve eltekintek…

Végezetül: Az egyes pártok holdudvarában dolgozó szakembereket mint kollégákat tisztelem. Nem szeretnék ezért senkit sem támadni, hiszen elsősorban a közös utak keresése, az együttműködés viheti előbbre oktatásügyünket. Egyetértek abban is, hogy az iskolát a munkaerőpiac igényeihez kell alakítani, hogy gyermekeinknek versenyképes tudást kell biztosítani, hogy liberalizálni kell a tankönyvpiacot, és még sorolhatnám. Azt viszont a pozitív elemek jelenléte ellenére sem lehet elhallgatni, hogy a szóban forgó vízió plágiumgyanús. Az ember pedig ilyen fontos dokumentum kapcsán elvárna némi önállóságot.

Fibi Sándorról - egy díj kapcsán, díjaktól függetlenül

Azt hinné a halandó − hiszen így szól a teremtéstörténet −, hogy az Úr hat nap alatt teremtette a világot, majd a hetedik napon megpihent. Ez viszont minden bizonnyal csak látszólag van így, mert a hetedik napon is csodás és jelentős dolgokat művelt. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Fibi Sándor barátunk és kollégánk is vasárnap látta meg a napvilágot. Ezzel pedig az Úr megteremtette az áldozatkész, odaadó, hivatását szerető, elkötelezett, csupa nagybetűvel írt TANÍTÓ prototípusát.

Fibi Sándor tarsolyába kapta ezt a talentumot, és élete eddigi 67 esztendejében méltó módon élt vele minden körülmények közt.

Ha röpke pillantást vetünk a pályafutására, azt látjuk, ami magánéletében és baráti kapcsolataiban is jellemzi: hűséges és megbízható. Magyar-szlovák szakos diplomájával a vásárúti iskolában kezdte ténykedését, majd a dunaszerdahelyi Gorkij (ma Szabó Gyula) utcai alapiskolába került. 1973-ban, amikor Nagy László megírta a Hegyi beszéd c. versét, ő csupán 4 évnyi tapasztalattal már igazgatóhelyettesként élte meg, ami azóta is hite: művelni kell a csodát, nem magyarázni...

1979-ben az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának vezetője lett, és már országos szinten is hozzá tudott járulni, hogy a magyar iskola jobb és színvonalasabb legyen. Ez az igyekezete aztán leginkább a Vámbéry Ármin Alapiskolában teljesedett ki, ahol 5 évig igazgatóhelyettesként, majd további 10 esztendőn keresztül az intézmény vezetőjeként mutatott példát ország-világ előtt. Fibi Sándor ugyanis tájainkon a pedagógiai szemléletváltás jeles úttörője, aki megnyitotta szívét a gyerekek, az iskolát pedig a szülők előtt. A szeretet és a rajongás, ami mindig körülövezte őt, sohasem volt véletlen. Empátiája és ügybuzgalma mindenkiből tiszteletet váltott ki.

Mint ahogy az sem a véletlen műve volt, hogy aktív szerepet vállalt a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének felvirágoztatásában, az sem véletlen, hogy őt választották az Iskolavezetők Országos Társulásának elnökévé, és nem véletlenül lett a Katedra szerkesztőbizottságának tagja sem. Bár igazgatói posztjának elhagyása után bizonyos szempontból talán méltánytalanul került a háttérbe, és kényszerült némi váltásra, de ő ezt is alázattal vette tudomásul. Fibi Sándor még nyugdíjasként is keresi a kihívásokat, és azok rendre meg is találják őt. Számtalan fórumra invitálják előadóként, szakmai és közéleti lapokban cikkeket, tanulmányokat jelentet meg, és fiatalos lendületét igazolja az is, hogy közeli barátságba került az internettel és a közösségi hálóval is.

Fibi Sándor a színvonalas és rendszeres munka híve. Olyan ember, aki sohasem fél állást foglalni, aki a gyerekek, a szülők és a kollégák, de akár a politikusok és a mindenkori miniszter szemébe is bátran és kertelés nélkül mondja el véleményét. Ugyanakkor olyan ember, aki mások boldogságának örül leginkább, s ezért a boldogságért igyekszik is mindent megtenni. Olyan, aki azt is örömmel vállalja, ha a városi könyvtárban mesemondásra kérik fel. Számára a tanítás valóban hivatás.

Hálásak lehetünk a Sorsnak, hogy Losoncról Nyitrán keresztül hozzánk, közénk vezérelte, ide Dunaszerdahelyre, ahol 2011-ben az Év pedagógusának választották. Persze a tanítót nem a díjak, és nem is az elnyelt krétapor mennyisége minősíti. Sokkal inkább megnyilvánulásai, szavai és tettei összhangja. Fibi Sándor egy előadásában így fogalmazott: "...közös célunk és feladatunk szeretettel, tisztességgel, konok elszántsággal, képességeink és tudásunk legjavát nyújtva megtenni mindent a felvidéki magyarság összetartásáért és megtartásáért..." Ő már több évtizede ezen dolgozik, és bízunk benne, hogy ebben a munkában még sokáig etalon marad.

Ezért is kerül ma méltó kezekbe az újabb kitüntetés.

Amióta a Magyar Közösség Pártja nyilvánosságra hozta, hogy saját jelöltet állít a köztársaságielnök-választásra, parázs politikai és társadalmi vita folyik a döntés céljáról, értelméről és létjogosultságáról. Számtalan politikus, civil és egyszerű fórumozó mondta már el jól átgondolt vagy csupán hevenyészett álláspontját a témával kapcsolatban, de ami a lényeg, kevesen vannak, akiket hidegen hagyott a tény.

Nem kívánok azzal foglalkozni, korábban miért nem volt hajlandóság egy magyar nemzetiségű személy megmérettetésére, ám azt mindenképpen sajnálatosnak tartom, hogy többek között e szándék hiánya vezetett oda, hogy kisebbségi létünket ma már közülünk is sokan alacsonyabbrendűségként értelmezik, s így a megtűrtek szerepére kárhoztatjuk magunkat.

Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy Szlovákiában nem lehet magyar köztársasági elnök, megyei vezető stb., akkor joggal merül fel a kérdés: milyen tisztséget tölthet be egyáltalán az, aki tájainkon magyarként látta meg a napvilágot? És sorjáznak az újabb felvetések: Ki mondta, hogy bármely vezető poszt betöltésére csak szlovák nemzetiségű egyén lehet alkalmas? Mikor állnak be már végre az ún. demokratikusan gondolkodó szlovák erők egy magyar jelölt mögé, aki mind emberileg, mind szakmailag megfelel az elvárásoknak?

Fordítanunk kell ezen a hibás doktrínán, és olyan jelöltet kellene támogatni, aki elsősorban a mi érdekeinket képviseli, és elfogadható lehet a szlovákok számára is. Jelen helyzetben tisztán látható, hogy az ellenzéki szavazatok nem a magyar jelölt miatt aprózódnak. A további indulók ismeretében nehéz azt állítani, hogy Bárdos Gyula és az MKP verte szét a jobboldali összefogást, főképp úgy, hogy a felmérések szerint a jobbközép pártok szavazói sem a Népi Platform hivatalos jelöltje mögött állnak. Akik a jobboldali látszategység zászlaja alatt az MKP döntését támadják, tévúton járnak.

A 2014-es esztendő első választása lehetőséget ad arra, hogy a honi magyarság is egyszer s mindenkorra szakítson a kisebb rossz választásának politikájával, és megméresse magát – saját értékeit és érdekeit felmutatva. A legnagyobb gond az lenne, ha eleve lemondanánk igényeink, céljaink és elképzeléseink megvalósításáról, és ezáltal önként vesztes pozícióba kényszerítenénk magunkat. Mert ha a magyar jelölt nem végezne is az első két hely egyikén, akkor is rendkívül fontos, hogy lehetőleg minél több választó álljon Bárdos Gyula mögé, ugyanis csak egy megfelelő súllyal bíró személy vagy csoport lehet elfogadható tárgyalópartner a második forduló előtti érdekérvényesítés során. Ráadásul az elnökjelölt egy más politikai dimenzióba repítheti a magyar közösséget, ahol azon felül, hogy minden feltett kérdésben állást kell foglalnia, kereken kimondhatja, milyen legyen az ország, ahol egy kisebbséghez tartozó is jól érezheti magát.

Ha már egyszer ennek az államnak az adófizető polgárai vagyunk.

A karácsonyfák tűlevele már lehullott, az idő múlásával egyre halványul a szenteste fénye, de szerencsére újra és újra felidézhető az ajándékozás öröme, gyermekeink ragyogó szempárja. A tiszta tekintetű ifjak hálája minden szülő számára megindító. Ezért is érzik úgy anyák és apák, hogy a szemük fényének mindig, minden körülmények közt a legjobbat és a legszebbet szeretnék ajándékozni.

Időközben új év kezdődött, és minden esztendő elején elérkezik az idő, amikor egyre többen kezdenek elmélkedni az anyanyelv szerepéről, a nemzethez és a közösséghez tartozás fontosságáról. Mindez látszólag egy olyan hétköznapi adminisztratív eljárás kapcsán történik, mint amilyen a gyermekek alapiskolai és óvodai beiratkozása, illetve jobban mondva beíratása. Azért tartom fontosnak a pontosítást, mivelhogy a legtöbb esetben nem a leendő tanuló, hanem a szülei, illetve törvényes képviselői határoznak arról, hol, melyik intézményben és milyen nyelven kezdje meg tanulmányait a kis nebuló. Ha a gyermekekre bíznánk a döntést, sokkal ésszerűbb, megfontoltabb, bölcsebb elhatározások születnének. A hatéves gyermek ugyanis ösztönösen érzi, milyen nyelvi közegben mozog otthonosan, egyértelműen meg tudja fogalmazni, milyen nyelven gondolkodik, melyik nyelv nyújtja számára a létkérdést jelentő biztonságot. Nincs tisztában még azzal, mennyire fontos lenne, hogy megismerje ősei történelmét, nemzete irodalmának gyöngyszemeit, kultúrájának remekeit. Nem foglalkozik még olyan gondolatokkal, hogy a hovatartozás egy örökség, melyet nem illik elherdálni. Nem fogalmaz meg még afféle elképzeléseket, hogy az anyanyelv egy rendkívül fontos kötelék, egy évezredek során csiszolt közösségi alkotás. Azt viszont kétségtelenül tudja, hogy egy nyelvváltás bizonytalan helyzetekbe sodorhatja őt, ahol a stressz hatására testi és lelki problémák, hasfájás, alvászavar vagy egyéb tünetek gyötörhetik. Azt is világosan látja, hogy számára az anyanyelv a leghatékonyabb eszköz arra, hogy általa szerezze meg a tudást, az ismereteket, a műveltséget, általa ismerje meg és őrizze családja és elődei hagyományait, szokásait, hitét. Érzi, hogy az otthoni környezetben is használt anyanyelve a legkézenfekvőbb kellék, amely révén kapcsolatot tarthat barátaival, s amelyen idővel akár szerelmet vallhat kiszemeltjének. Ha ennek a kelléknek magabiztos kezelője lesz, a tudományok és más nyelvek is könnyen megadják majd magukat neki. Ez lehet jövendő sikerének és boldogságának legfőbb záloga.

Kedves szülők! Egy gyermek már élete kezdeti szakaszában is tudja, amit Kosztolányi úgy fogalmazott meg: "Csak anyanyelvemen lehetek igazán én..." Hallgassanak hát csemetéikre! Hallgassanak azokra az életútjukon éppen hogy csak elinduló kissrácokra, akiknek ugyebár minden körülmények között minden bizonnyal a lehető legjobbat és legtöbbet szeretnék adni! Az anyanyelvi iskola a legszebb ajándékok egyike...

Lassan két napja folyik a vita arról, ki akarja jobban Berényi József megyeelnökké választását; anyapártja, az MKP, netán a Most-Híd vezetése. Zajlik a levelezés, hol az egyik, hol a másik oldalról szivárognak ki információk, hogy kinek, hol és hogyan, illetve milyen szinten kellene (esetleg nem kellene) tárgyalnia a támogatásáról, közben elhalványul a lényeg. Attól tartok, hogy egyeseknek pont ez a szándéka. Még akkor is, ha időközben napvilágot látott a hír: megegyeztek a két párt megyei szintű vezetői.

Hogy ezzel véget ér-e az üzengetés, azt nem lehet tudni, hiszen gyorsan akadt egy újabb gumicsont, a Most-Híd EPP-felvétele, amiről a kommentelők már ki is fejtették véleményüket, holott az MKP részt sem vett a szavazáson. Persze ahogy a híres angol filozófus, Bertrand Russell mondta: „A legszenvedélyesebb viták olyan dolgokról folynak, melyekre nézve egyik félnek sincsenek kétségbevonhatatlan bizonyítékai.”

De vissza a témához: A választások első fordulóját követően, amelyben Berényi az adatok összegzésének finisében Ivan Uhliarikot és Nagy Józsefet is megelőzte, s ezáltal kivívta a lehetőséget, hogy november 23-án megmérkőzzön Tibor Mikušsal, elkezdődött az esélylatolgatás, egyúttal pedig megindultak a találgatások. A Nagyszombat megyei önkormányzatban a Magyar Közösség Pártja ugyanis az előző időszakhoz hasonlóan 11 mandátumot szerzett, ennek köszönhetően a második legerősebb frakciót alakíthatja. Ez egyben azt is jelenti, hogy az MKP gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált a megye jövőbeli irányításában. Mivel ez a tény többeknek nem igazán tetszik, így különböző eszközökkel próbálják ennek jelentőségét bagatellizálni, illetve a helyzetet sajátos eszközökkel megváltoztatni. Ez persze legyen az ő gondjuk!

Az érdekes és fontos kérdések közé − melyekre gyorsan érdemleges választ kellene adni − jelen pillanatban elsősorban az tartozik, kik és milyen formában állnak be Berényi József mögé, hogy hozzásegítsék a történelmi sikerhez. Az SDKÚ-DS a magyar jelölt támogatására szólította fel tagjait, a KDH szimpatizánsai lelkiismeretére bízza a döntést. A hidas vezetők még az első kör előtt tettek egy nagylelkű ajánlatot, miszerint ha Berényi jut a második fordulóba, támogatni fogják őt. Igaz, az esetleges segítségnyújtás módját akkor még nem konkretizálták, de azóta bejelentették, hogy szívesen átengednek neki 47 óriásplakát-felületet, ami már egyébként is korábban ki lett fizetve. Hálátlannak tűnhet, aki ezt kevesli vagy elutasítja. Így aztán a tárgyalódelegáció (Berényi távollétében) rá is bólintott az ajánlatra. Megtörtént a kézfogás.

Egy dolog viszont teljesen érthetetlen. (Vagy talán mégsem?!) Ez pedig a narancsszínű mérhetetlen visszafogottság. Nagy József ugyanis 2013. október 11-i interjújában szó szerint ezt nyilatkozta: "A megyei választáson kulcsfontosságú a mobilizáció." Persze senki sem kérte a Most-Híd képviselőit, hogy nyilvános rendezvényeket tartsanak Berényi istenítésére. Senki nem akarja, hogy plakátokat, szórólapokat nyomtassanak a két párt logójával, ahol saját költségen hirdetik az áhított együttműködést. Az viszont joggal és méltán elvárható, hogy küldjenek egyértelmű és folyamatos jelzéseket a választóiknak, miszerint nem maradhatnak közömbösek, azok se, akik esetleg az első fordulóban otthon maradtak. Az se kerülne sok pénzbe, ha kihasználnák a közösségi hálót, az elektronikus postát, az internetes lehetőségeket. Elegendő lenne egyetlen láncüzenet. Elegendő lenne, ha felkérnék ismerőseiket, minél többször igyekezzenek azt megosztani és eljuttatni a megye minden választópolgárához. Mindegy, hogy érdekből vagy meggyőződésből teszik.

A ma megkötött egyezség ugyanis csak akkor nyer értelmet, ha valóban a siker érdekében született, azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a támogatott fél megítélésének javításához. Akkor lesz hiteles és hihető, hogy a Híd politikusai tényleg segíteni szeretnének, ha a táblák felajánlása mellett felvállalják ezt a fajta mozgósítást is. Mert ha a támogatás ezen a szinten megreked,  nehéz lesz szabadulni attól az érzéstől, miszerint a valós motívum csupán annyi: dögöljön meg a szomszéd tehene is...

Múlt héten lezárult a közoktatási törvény tárcaközi egyeztetése. Önmagában ez egy száraz hír lenne, ha nem szoktuk volna meg, hogy az oktatási miniszter időről időre meglep minket néhány hajmeresztő javaslattal. Sajnos ezúttal sincs ez másképp. A korábban cseppekben adagolt méreg most egész pohárral jut az érintetteknek.

Nem kívánom részletesen elemezni a törvénymódosítási szándék minden egyes pontját, van azonban néhány megkerülhetetlen összetevője. Ezek közül ezúttal két pontra szeretném ráirányítani a figyelmet.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

A múlt fényes és különleges pillanatairól minden nemzetnek kötelessége megemlékezni. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nem csupán a magyarság, hanem egész Európa történelmében egy ilyen kivételes esemény. A magyar nép öntudatra ébredt és döntött saját sorsáról. Az emberekben megvolt a kellő erő és az akarat, hogy fellépjenek a zsarnokság ellen, hogy véget vessenek a széthúzásnak, hogy felelősséget vállaljanak közösségük jelene és jövője iránt.

A társadalom mélyponton volt. Tenni képes, kivételes emberekre volt szükség. És sorra bukkantak elő a rendkívüli hősök, a magyar történelem legnagyobbjai. Batthyányi, Széchenyi, Kossuth, Petőfi és a többiek. Sokáig sorolhatnánk a forradalom és a szabadságharc jeles alakjainak neveit, Almásy Páltól a legendás hírű Szini Sebő Alajoson keresztül egészen Zeyk Domokosig. Bár sokszor különböző társadalmi rétegekhez tartoztak, és sok esetben másképp gondolkodtak az életről és a politikáról, mégis mindannyian tudták, hogy a népnek elsősorban szabadságra van szüksége. És tudták azt is, hogy a szabadságot nem lehet kiharcolni pragmatikus esélylatolgatással, csakis odaadó, megszállott küzdelemmel, a hétköznapok sikeres csatái révén lehet elérni.

A márciusi ifjakat elsősorban a haza és a szabadság szeretete vezérelte. Tisztelgünk előttük, de egyben biztatást és hitet is remélünk tőlük a jelen erőpróbáihoz. Fontos, hogy nemzetünk legnagyobb ünnepe kapcsán ne csupán a múltra figyeljünk, hiszen március idusának ma is van üzenete.

A szabadság ugyanis több annál, mint hogy egy-egy ünnepen a selymesen suhogó zászlóink alatt elszavalhatunk egy verset, elénekelhetünk egy dalt vagy eljárhatunk egy táncot. A szabadság ott kezdődik, ahol véget vetünk a félelemnek. A szabadság akkor éled, ha túllépünk a szólamok szintjén. Tettekre van szükség, egyúttal tartásra és kitartásra, hűségre és helytállásra.

Határozott kiállással kell képviselnünk érdekeinket, mert nem lehetünk addig igazán szabadok, amíg nem tisztelik másságunkat, nem becsülik meg kultúránkat. Nem lehetünk igazán szabadok, amíg nem dönthetünk saját dolgainkról, nem irányíthatjuk egyéni és közös sorsunk alakulását.

Nem állhatunk meg, nem lehetünk tétlenek. Örökségünket tovább kell adnunk az utánunk következőknek.

A gondokkal megbirkózni viszont csak egy olyan egészséges nemzet képes, amelyet egyetlen kudarc sem vethet vissza. Hinnünk kell céljaink helyességében, és bíznunk kell a képességeinkben, hogy ezeket a célokat el tudjuk érni. A bajtól és a megpróbáltatásoktól sem kell megriadni, hiszen minden negatív tapasztalatban benne rejlik egy szívderítő érzés csírája, merthogy közösségként is megerősödünk, összekovácsolódunk általa.

Napjaink politikusainak is tudatosítaniuk kell, hogy nincs kilátástalan harc, nincs fölösleges viadal. Ha minden nap következetesen dolgozunk családjaink érdekében, falusi és városi közösségeink ügyeiben, ha ezáltal próbálunk meg segíteni nemzetünk tagjainak létkérdéseiben, és minden körülmények közt merjük vállalni vágyainkat, beérhet álmaink gyümölcse. Csupán lankadatlan meggyőződés kell hozzá és felelősségérzet a közösség dolgai iránt.

Feladatunk ma sem kisebb, helyzetünk pedig furcsamód hasonló, mint 1848-ban volt. Mi is − bár sok esetben másképp gondolkodunk a világ dolgairól − elítéljük a megosztottságot, gyűlöljük a viszálykodást. Mi is elsősorban a szabadságra vágyunk.

Hiszem, hogy ha töretlen hittel haladunk, akkor előbb-utóbb eligazítást nyerünk az élet keresztútjain, és képesek leszünk olyan körülményeket teremteni, amelyek hozzájárulnak mindennapjaink szebbé tételéhez, és hosszú távon nemzetrészünk fejlődéséhez is.

Hölgyeim és Uraim! Ma szép ruhát vettünk magunkra, de valójában a lelkünket kell ünneplőbe öltöztetnünk, és a szívünkben kell megszületnie a forradalomnak.

Tanulnunk kell őseink példájából, hogy tisztábban láthassuk a célt.

Lebegjen hát előttünk gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar üzenete: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.“

Kedves Barátaim! Lehet-e számunkra szebb feladat, mint közösségünk jövőjét építeni?

(Elhangzott 2013. március 16-án, a csiliznyáradi temetőben tartott emlékünnepélyen.)

A. Szabó László

Az elmúlt héten egy meglepő hírt közöltek a MOST-Híd párt berkeiből, miszerint tervezetet készítettek a közoktatási törvény módosítására, amely szabályozná a nemzetiségi sajátosságokat. A részletekből az derül ki, hogy a javaslat három területet érint. Elsősorban felsorolja azokat a tantárgyakat, amelyeket a szlovák tanítási nyelvű iskolákban "másként oktatnak" (sic!), kijelöli azokat a pedagógiai és egyéb dokumentumokat, melyeket kétnyelvűen, illetve csak a tanítás nyelvén kellene vezetni, végül a földrajzi nevek tankönyvi használatának módját próbálja meghatározni.

Mivel régi problémáról van szó, mely jelentős mértékben érinti a pedagógusok mindennapi munkáját, önmagában még örvendetesnek is nevezhetnénk az információt, érdemes azonban a hír hátterét alaposabban is megvizsgálni.

Nincs garancia

A MOST-Híd szakértőinek javaslata a sajátos tantárgyak felsorolásán kívül gyakorlatilag semmilyen garanciát nem eredményez, amely biztosítaná, hogy nem a szlovák tankönyvek fordítását kapnák a nemzetiségi iskolák, vagy nem a minden iskolára vonatkozó központi tanterv alapján kellene oktatniuk. A tervezet ugyanis annyira pontatlan és következetlen, hogy ezt a javaslatot nem terjeszti ki a tantervekről és a tankönyvekről szóló paragrafusra.

A földrajzi nevek használatára tett előterjesztés alig különbözik a jelenlegi gyakorlattól, amelyet a parlament 2009. februárjában Berényi József és Szigeti László kezdeményezésére alakított ki. Bár abban az időben az MKP ellenzéki képviselői által beterjesztett javaslatot a SMER némileg megváltoztatta, a köztársasági elnök vétója ellenére másodszorra is zöld utat kapott, a 31 kormánypárti (SNS, HZDS) honatya − a törvény eltörlését indítványozó − beadványát pedig 2010. szeptemberében az Alkotmánybíróság is elutasította.

A kétnyelvűség terhei egyenlőtlen bánásmódot eredményeznek

A dokumentáció vezetésével kapcsolatban 2010-ben már az Európa Tanács mellett működő Velencei Bizottság is felhívta rá a figyelmet, hogy túlzott a kétnyelvűségre vonatkozó szabály, mely külön terhet ró a pedagógusokra és az intézményekre, így a nemzetiségi iskolákkal szemben egyenlőtlen bánásmódot eredményez. Erre a MOST-Híd politikusai közül egyedül a pártból azóta távozó Pfundtner Edit reagált, de 2010. december 9-én tett javaslatát, melynek értelmében a kérdést az oktatási miniszter és a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes közös rendelete szabályozta volna, a parlamentben mindössze 16 képviselő támogatta. Ehelyett olyan módosítást fogadott el a kormánykoalíció, melynek oszlopos tagja volt a MOST-Híd, miszerint a kulturális és az oktatási miniszterek közös megegyezése alapján kialakítandó jogszabály szellemében rendeződik a probléma. Ma már tudjuk, hogy a rendelet azóta sem született meg, a mindennemű dokumentáció pedig továbbra is kétnyelvű maradt.

A Magyar Közösség Pártja fontosnak tartja, hogy mind a szlovák, mind a nemzetiségi szakmai szervezetek bevonásával megvitassa az oktatásügy legjelentősebb kérdéseit, és az egyeztetések eredményeképp a közoktatásról szóló, már születése pillanatában vitatott, 2008 óta pedig folytonosan foltozgatott jogszabályt felváltsa egy modern, a nemzetközi dokumentumoknak és az európai gyakorlatnak minden tekintetben megfelelő törvény. Meggyőződésünk, hogy a MOST-Híd által kínált tervezet csupán kozmetikai beavatkozás. Erről tanúskodik az a tény is, hogy a több, mint 160 törvénycikkből álló jogszabályban mindössze a 13. paragrafusig jutottak el a javaslattevők. Igaz ugyan, hogy ezek a leginkább fontosak a nemzetiségi oktatás szempontjából, ám mindenképpen érdekes és szembetűnő, hogy ahhoz a bekezdéshez már nem nyúltak hozzá, amely a nemzetiségi oktatásban részt vevők elsődleges jogaként az államnyelv elsajátítását említi. Az is sokatmondó, hogy a párt honlapjának egyéb nyelvű mutációin a törvényjavaslatról szóló hír nem olvasható.

Végezetül: Vajon miből gondolják a MOST-Híd politikusai, hogy ha ebben az ügyben kormánytagként 16 szavazatot sikerült begyűjteniük (mert ugye erre sem volt politikai akarat), ellenzékben majd nagyobb sikerrel járnak? A tervezet sorsát egyébként is sugallja Ožvald Erzsébet Új Szónak tett kijelentése, miszerint "Čaplovič majd megmondja, mehet-e a parlament elé vagy nem"...

A. Szabó László, az MKP oktatási és kulturális alelnöke

Fájdalmas csúsztatások sorozatát produkálta legutóbbi blogbejegyzésében Ožvald Erzsébet, a Most-Híd oktatási szakértője a Magyar Közösség Pártja Országos Tanácsának hétvégi nyilatkozatával kapcsolatban. Mindezek okát elsősorban a kényszerreakció gyorsaságában látjuk, másrészt „savanyú a szőlő” – mintha a megszólaló irigykedve figyelné, hogy mi nem félünk aláírásgyűjtés érdekében megszólítani a magyarságot. A szerző azt sem igazán fogta fel, mit tartalmaz az MKP OT határozata. A nyilatkozatokban ugyanis sem a kisiskolák helyzetéről, sem oktatási reformról, sem a szülőknek tett ígéretekről nincs szó.

A Magyar Közösség Pártja Čaplovič miniszter kijelentéseit és a már megtett lépéseit úgy ítéli meg, hogy a tárcavezető ténykedése egyértelműen a központosítás, az állami befolyás növelésének irányába mutat. Ez pedig kedvezőtlen folyamat a magyar tannyelvű iskolákra nézve. Aki ezt nem érzékeli, politikai rövidlátásban szenved. Lásd: még a jelentős Smeres befolyás alatt álló Szlovákiai Városok és Falvak Társulása is kifogást emelt ez ügyben.

Ezért döntött úgy az MKP, hogy az önkormányzatok képviselőivel, oktatásügyi szakértőkkel, az iskolák pedagógusaival és az iskolatanácsok tagjaival karöltve felemeli szavát az önkormányzatok iskolafenntartó szerepének megtartásáért. Sajnálatos, hogy a Most-Híd vezetői így viszonyulnak ehhez a kezdeményezéshez, mert a petíciós bizottság összeállításakor az ő képviseletükre is gondoltak a szervezéssel megbízott MKP-s személyek. Bízunk benne, hogy felülbírálják jelenlegi álláspontjukat, és csatlakoznak az indítványhoz.

Ugyanakkor amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a bejegyzés szerzője összetéveszti a decentralizáció folyamatát a jogalanyiság megszerzésével, s ennek kapcsán méltatlan hangnemben szól az 1994 és 1998 között leváltott igazgatókról. Ezzel szemben a valóság az, hogy az iskolaigazgatók − akikről Berényi József beszélt − a szlovák kormány arrogáns politikájának lettek áldozatai, mert a Mečiar-Slavskovská - érában szembe mertek menni az akkori hatalommal, és "jutalmuk" a leváltás lett. Például Tóth Sándort Rozsnyón azért váltották le, mert a kormány kifogásolta, hogy az SZMPSZ ülése magyar nyelven zajlott. Pék Lászlót Galántán, Szigeti Lászlót Párkányban, Kovács Lászlót Somorján azért, mert petíciót fogalmaztak meg az alternatív oktatás tervezete ellen. Novák Ferencet Bátorkeszin és Varga Lajost Búcson azért menesztették, mert ragaszkodtak a kétnyelvű bizonyítványok kiadásához. Fontosnak tartjuk hát, hogy a Most-Híd szakértője kérjen bocsánatot az érintett személyektől. A polgármester asszony memóriája egyébként is némi frissítésre szorul, ugyanis a decentralizáció valójában 2002-ben ment végbe, amikor az önkormányzatok lettek az oktatási intézmények fenntartói. Dušan Čaplovič most ezt a döntést akarja megváltoztatni, és visszahozni a korábban érvényes modellt.

Fájó, hogy éppen egy iskolaigazgatóból lett polgármester nem tud különbséget tenni alapvető fogalmak és az oktatásügyben lezajlott folyamatok közt. Attól tartok azonban, hogy vagy tudatosan él a csúsztatás eszközével, vagy rossz helyről szerzi információit. A tanulság ebből az lehet, hogy az eredeti forrásból kell meríteni.

A. Szabó László, az MKP oktatási és kulturális alelnöke

Kép: ujszo.com

Az új esztendő beköszöntével az utóbbi években egyre gyakrabban találkozhatunk az anyanyelvi oktatás fontosságát fejtegető írásokkal, nyilatkozatokkal, ilyenkor van ugyanis az iskolai beiratkozások ideje. A rendszeres munkát, a teremtő erőfeszítést mindig többre értékeltem az egyszeri nekibuzdulásoknál (értsd: kampányoknál), de hadd tegyek ezúttal kivételt, és jómagam is csatlakozom az érvelők sorához.

Azzal kezdeném, hogy az iskolaválasztás jelentős mértékben befolyásolja a gyermek jövőjét, amit a szülők túlnyomó része át is érez, ám a hatéves nebulók törvényes képviselői nem minden esetben tudatosítják saját felelősségük súlyát. Mivel magyar sajtófelületen jelenik meg ez az írás is, tisztában vagyok vele, hogy elsősorban azokhoz jut el, akik számára viszonylag egyértelmű a döntés. Mégis fontos unos-untalan ismételgetni, hogy felbecsülhetetlen kulturális értéktől fosztjuk meg gyermekeinket, ha nem adjuk meg számukra az anyanyelvi művelődés lehetőségét. Cseppet sem mellékes, hogy a magyar kultúra elemeinek, nemzeti azonosságtudatunk számottevő részének elsajátítására csak a magyar tanítási nyelvű iskolában nyílik lehetőség. Ha viszont feladjuk őseink hagyatékát, ha nem örökítjük át a következő generációkra, elképzelhetetlen a hosszú távú megmaradásunk. A gyökértelenség ugyanis az élővilágban pusztuláshoz vezet.

Még ennél is súlyosabb érv a magyar iskola mellett, hogy az iskolaválasztás során legfőképp a gyermek érdekeit, igényeit és szükségleteit kellene figyelembe venni. Kétségtelen, hogy Szlovákiában fontos az államnyelv ismerete, de a gyermeknek a harmonikus fejlődéséhez természetes közegre van szüksége, amihez az is hozzátartozik, hogy azon a nyelven kommunikál pedagógusaival és pajtásaival, amelyhez érzelmi szálak kötik, amelyen megtanult gondolkodni. Amennyiben az iskolában nyelvet kell váltania, az elbizonytalaníthatja, akadályozhatja a feladatok megoldásában, és ez végső soron szorongáshoz vezethet. Mire a tanuló kellő szinten elsajátítja a tanítás nyelvét, jelentős mértékben lemarad a tananyaggal, így a szülő nem éri el eredeti célját, vagyis gyermeke mégsem fog jobban érvényesülni. Így aki eredetileg segíteni szeretne, végül súlyos gondokat okoz csemetéjének.

Ezért lenne fontos, hogy a szlovák gyerek szlovák iskolába, a magyar magyarba, az ukrán pedig ukránba járjon, ott tanulja meg az élethez szükséges alapokat. Egymás megismerésére, a másik kultúrájának befogadására később is nyílik kellő számú lehetőség. Mindez a vegyes házasságokban született gyermekekre is érvényes. Ezzel kapcsolatban a minap egy romániai forrásból érdekes információra leltem: a harminc ezres lélekszámú Hunyad megyei Lupény község alig 10 százaléka magyar nemzetiségű, a régióban a vegyes házasságból származó tanulók 24 százaléka mégis magyar iskolába jár. Arrafelé mintha már jobban megértették volna, hogy a jövő érdekében érdemes bölcs döntést hozni.

Végezetül pedig engedjenek meg egy felvetést, amely egy tanító néni szájából hangzott el, és kíméletlenül a lényegre tapint: vajon megkérdezi-e a szülő a gyermekét, hogy milyen nyelven szeretne tanulni? Nos, kedves édesanyák és édesapák, talán megérne egy próbát...

Ezek után pedig már csak arra lesz szükség, hogy a magyar iskolák pedagógusai még fokozottabb mértékben tudatosítsák és érezzék át a felelősségüket, hogy magas szakmai színvonalon oktassanak, biztosítva ezzel gyermekeinknek az esélyegyenlőséget mind szlovákiai, mind európai viszonylatban.

Az utóbbi napokban ismét sikeresen borzolta az oktatásügyben érintettek kedélyeit a tárca első embere. És mivel az oktatásügyben közvetve vagy közvetlenül gyakorlatilag mindenki érintett, érdemes kicsit részletesebben megvizsgálni, miről is van (lehet) szó.

Čaplovič miniszter úr bátorkodott kijelenteni, hogy szerinte az iskolák finanszírozásának legtisztább módja, ha közvetlenül az államtól, nem pedig közvetítőkön keresztül jut el a pénz az igazgatókhoz, ezért szakértők bevonásával javaslatot készít, amely révén állami hatáskörbe kerülhetnek az oktatási intézmények.

Ennyi a hír. Gyakorlatilag semmi részlet, így nehéz volna alapos szakvéleményt mondani róla. Van azonban ebben a kijelentésben (és mögötte) néhány érdekes momentum, amelyeket szükséges körüljárni, hogy jobban megérthessük a miniszter szándékát. Persze ennek során óhatatlanul vitatható találgatásokba bocsátkozunk, de ez is közelebb vihet minket az etatista törekvések megértéséhez.

Először is fontos rámutatni, hogy a közoktatás egy állami feladat ellátása, amely jelenleg is központi előírások alapján, a minisztérium (vagyis az állam) költségvetéséből támogatva zajlik. A dotációs rendszer lényege a normatív finanszírozás, amely a tanulók létszáma és az intézmény típusa alapján biztosít anyagi keretet az egyes iskoláknak, melyek egytől egyig állami felügyelet alatt állnak. Így tulajdonképpen (ad absurdum) azt is mondhatnánk, hogy mindegy, ki az iskola fenntartója. Čaplovič viszont éppen ezeket a fenntartókat igyekszik kiiktatni a rendszerből, mert úgy véli, ők kizárólag a pénzek eltüntetésében vesznek részt. A miniszter ezzel az elképzelésével csupán azt bizonyítja, hogy nincs tisztában vele, hány olyan önkormányzat, illetve természetes és jogi személy található az országban, amely saját forrásaiból kénytelen kiegészíteni az elégtelen állami támogatást, főképp a beruházások, valamint az épületek karbantartása és állagmegőrzése terén. Való igaz, hogy 2002-ben az oktatás decentralizációja kapcsán az önkormányzatokat váratlanul érte az új feladat, hiszen az állam szabadulni akart egy tehertől, mára azonban többségük megtanulta a rendszer működ(tet)ését, és tudatosította az iskolák fontosságát, a helyi közösség vagy a régió életére gyakorolt súlyát.

Ha tehát eljátszunk a gondolattal, mi lenne a jelenlegi fenntartók kizárásának eredménye, akkor azt látjuk, hogy ez szinte egyértelműen tőkekivonást jelentene, vagyis az oktatási intézmények még siralmasabb állapotba kerülnének. Valószínűsíthető, hogy ennek következménye − egyfajta hatékonyságnövelő intézkedés gyanánt − a nagyobb létszámú osztályok kialakítása, az iskolák összevonása, körzetesítése lenne. Ez magával hozná a pedagógusok számának csökkentését, aminek szükségességét már korábban jelezte a miniszter. Ugyanakkor egy csapással több legyet is üthetne, hiszen sosem rejtette véka alá az egyházi és magániskolákkal szembeni averzióját.

A kutya azonban Čaplovič gondolatmenetében mégis máshol van elásva. Az ő eszmefuttatásának lényege ugyanis elsősorban az, hogy tárcavezetőként nem a felelősséget, hanem a befolyást szeretné megszerezni az iskolák felett, hiszen indoklása lényege, hogy aki a pénzt adja, az mindenbe beleszólhat. Nem csupán a támogatás felhasználásába vagy a pedagógiai program megválasztásába és megvalósításába, hanem akár az igazgatók kinevezésébe és leváltásába is, amivel egyben az iskolatanácsok szerepét is eliminálná. Érdemes egy pillanatra azon is elmélázni, hogy egy esetleges tanári sztrájk idején vajon hogyan viselkedne az állami felügyelet.

Az iskolahálózat bizonyos fokú optimalizálására ugyan szükség lenne, ám Čaplovič erőfeszítései rossz irányt vettek. Ezzel szemben az lenne a helyes út, ha mindenekelőtt a rendszer tartalmi részén változtatnánk, illetve a minőség, az eredményesség és a hatékonyság támogatására helyeznénk a hangsúlyt, és ehhez lehetne igazítani a finanszírozás módját is. Egyébként is helyi szinten mindig rugalmasabban tudják kezelni a problémákat, mint egy központi hivatalban. Ha viszont egy intézményfenntartó úgy érezné, hogy nem képes ellátni a feladatát, akkor lehetőséget kellene neki adni, hogy másnak (akár az államnak is) átadhassa jogköreit.

Ha tehát végezetül feltesszük a kérdést: lehetne-e egyenesen az iskoláknak küldeni az állami támogatást, a válaszom egyértelműen az lenne, hogy igen, de ennek semmi értelme.

Meggyőződésem hát, hogy a miniszter úr csupán egy újabb kísérleti léggömböt eresztett útjára, és most várja a reakciókat. Bízom benne, hogy ezekben a józan ész fog dominálni. Az első visszhangok hála Istennek ezt mutatják.

Tisztelt Hölgyek és Urak, Kedves Szülők, Nagyszülők, Tisztelt Tanári Kar!

Nagy nap a mai az itt ünneplő családok számára, mégis engedjék meg nekem, hogy itt és most csak és kizárólag az előttünk felsorakozott fiatalemberekhez szóljak, hiszen ők az est főszereplői.

Így aztán: Kedves Végzős Diákok!

Régen várt napra ébredtünk. Régóta terveztétek már, milyen is lesz a mai este, eddigi életetek egyik legszebb és legfontosabb eseménye. Régóta fontolgattátok, ki milyen ünnepélyes ruhában vonuljon fel a színpadra, hogy kitűzzék rá a zöld szalagot, régóta beszédtéma, hogyan fogtok önfeledten szórakozni, s mindez rendben is van így, mert ez a Ti estétek, a Ti ünnepetek.

Démokritosz, az atomista filozófus mondta egykoron, hogy az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint a hosszú út vendégfogadók nélkül. Időnként meg kell tehát állnunk, megpihenni, végiggondolni életünket, megünnepelni sikereinket, de ugyanakkor nem árt leszűrni az élet tanulságait, majd feltöltődni, új erőt gyűjteni, hiszen várnak ránk az újabb megpróbáltatások.

Ma egy ilyen alkalom adódott. Ünnepelünk, ám egyben mérlegelünk is, és elsősorban lelki erőt gyűjtünk, hogy a tanév végi megmérettetés, az érettségi vizsga minél jobban sikerüljön.

Kedves Diákok!

Két évvel ezelőtt, amikor olyan elhatározásra jutottatok, hogy iskolát változtattok, ti sem tudhattátok, szüleitek sem sejthettétek, mi is vár rátok, és egyáltalán jó döntést hoztok-e. Helyes útra léptek-e, érdemes-e ilyen kockázatot vállalni? Azt kapjátok-e majd tudásból és emberségből, amire vágytok? Elsősorban ezek a kérdések vetődtek fel mindnyájatokban, és lassan eljön az idő, amikor meg kell fogalmaznotok a végső választ. És egyben arra is meg kell adni a feleletet, hogy Ti megtettetek-e mindent a sikeres tanulmányok érdekében. Hangyaszorgalommal gyűjtögettétek-e tanáraitoktól a tudás picike tégláit, hogy egykor katedrális emelkedjen belőlük? Kellőképpen megháláltátok-e szüleitek, nagyszüleitek gondosságát, odaadását és támogatását? A választ ki-ki maga gondolja végig.

Már csak azért is, mert a közös utunk lassan végéhez ér, és újabb kérdések fognak elétek tornyosulni. Azt viszont tudnotok kell, hogy minden napnak, minden pillanatnak megvan a maga szépsége. Ezért aztán ne féljetek a holnaptól, ne rettegjetek a jövő miatt, ne aggodalmaskodjatok az érettségi, majd a további megpróbáltatások kapcsán, inkább tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy minden nap tiszta lelkiismerettel, díszbe öltözött lélekkel térhessetek nyugovóra.

Ne féljetek a nehézségektől és a buktatóktól. Hiszen aki nem ütközik akadályokba, félő, hogy célja sincs, és egy helyben topog. Aki viszont kitartó lesz, az elvégzi majd az egyetemet, aki kitartó lesz, jó munkát talál, aki kitartó lesz, biztosan megleli élete párját, és aki kitartó lesz, révbe ér.

Most még kis ideig közös úton haladunk, ahol minden segítséget és támogatást megkaptok tőlünk, de aztán kénytelenek leszünk elengedni egymás kezét. Viszont így van ez rendjén. Az utak időnként összefutnak, a rajtuk járó emberek pedig nyomot hagynak egymás életében. Hol örömet, hol bosszúságot. De az utak egy idő után törvényszerűen más irányt vesznek. Az emberek pedig eltávolodnak egymástól, és csupán az emlékek szilánkjai maradnak velük.

Tanáraitok nevében mondhatom: Ha évek múltán csak pillanatokra, másodpercekre tudtok majd emlékezni közös utunkról, már akkor is megérte együtt haladni. Örülünk neki, hogy megismerhettünk titeket, és titkon reméljük, sikerült tartósan megfertőzni benneteket a tudás iránti vággyal. És bízunk abban is, hogy a felnőtté válásotok útját sikerült szelíden és tapintatosan egyengetnünk. Lehet, hogy volt köztetek olyan, akinek az iskola nem jelentett mást, csak egy nagy problémahalmazt, de hiszem, hogy végül az emlékek a tapasztalatok fényében megszépülnek.

A maradék közös időnkben csodáljátok hát a pillanatok varázsát, raktározzatok el minden szót, mozdulatot, pillantást, hogy erőt meríthessetek belőlük, és felidézve őket újra átélhessétek a kedves emlékeket. Mert ha leérettségiztek, több lesz ugyan a szabadságotok, de több lesz a felelősségetek is. Ekkor lesz jó lesz majd visszaemlékezni a közös percekre, órákra.

Márai Sándor írja Ég és Föld című művében a következőket: “Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. ... Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek... ...Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

Kedves Csinos Hölgyek és Öltönyös Urak!

Bízom benne, hogy a mi közös utunknak is van célja és lesz értelme. Itt vagyunk pár lépéssel a célvonal előtt. Ne adjátok fel! Mindent bele! További jó utat mindenkinek!

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom céljaimat: legfőképp a dunaszerdahelyiekkel folytatott párbeszédre helyezném a képviselői munkám hangsúlyát, hiszen a problémákon hatékonyan segíteni csak az tud, aki meghallja és meglátja azokat. Amennyiben Ön úgy gondolja, hogy segíteni tudok problémáin, nyugodtan keressen személyesen vagy az aszabolaszlo@gmail.com villámpostacímen.

Bevezetőként álljon itt két megjegyzés:

1. Különböző tisztségeimből adódóan számtalan előadást és beszédet tartottam életemben, ám kimondatlanul ott élt bennem a nyomasztó gondolat: csak gyászszertartáson ne kelljen megszólalnom. Sajnos nemrég viszonylag hirtelen és váratlanul módosítanom kellett ezt az elképzelésemet, hiszen 2010. szeptember 5-én tragikus hirtelenséggel távozott közülünk egy kedves kollégánk, akit nagyon sokan ismertek és szerettek.

2. Sohasem gondoltam, hogy a végtisztesség szavainak blogbejegyzésként kellene szerepelniük. Többek kérésére azonban engedek a nyomásnak, mert úgy gondolom, ezzel is adózunk Pomichal Richárd emlékének. Hiszen akire gondolunk, akiről beszélünk, az továbbra is köztünk él…

- - - o - - -

Teljesen más fénybe kerülnek a világ dolgai…

(Gyászbeszéd Pomichal Richárd temetésén)

Drága Richárd!

Megdöbbenve, letaglózva és értetlenül állunk a koporsód felett, és teljesen más fénybe kerülnek a világ dolgai… Mélyen megrendülve hallottuk a lesújtó hírt, hogy elmentél. Napok óta nem tudunk magunkhoz térni, hogy egy közismert és közkedvelt tanár, egy csupa nagybetűs EMBER és EMBERNEVELŐ hagyta itt családját, barátait, ismerőseit, s köztük minket, magángimnáziumbeli kollégáit és diákjait is.

Sokan ismertek Téged határokon innen és túl, és mindenki egyetértett abban, hogy bárhol tevékenykedtél is, mindig mestere voltál hivatásodnak. A legüdvösebb döntésedet pedig – szerintem – akkor hoztad meg, amikor tudósként elfogadtad a sors térnyitását, hogy tanár legyél, és ily módon is tehess valamit az emberiségért. Kevesen tudtak olyan lelkesedéssel és szakértelemmel beszélni a világról, a természetről, a környezetvédelemről, mint Te. Nemzedékeket oktattál és neveltél, közben a tudomány krónikájába is fényes betűkkel írtad be a neved. Sok-sok könyv, tanulmány és ismeretterjesztő cikk fűződik munkásságodhoz, hiszen újságíróként és múzeumi alkalmazottként is mindent megtettél a szakszerű és érdekfeszítő tájékoztatás érdekében.

Ezúttal viszont kétes teret nyitott Neked a sors…

Elmentél. És most veled mentek a hófényvirágok és a csillagvirágok színes szirmairól szőtt történetek, veled távozott a folyami szivacsok titka...

Talán, ha eszedbe jutott volna, mielőtt végső utadra indulsz, hogy az ember számára is létezik/létezhet refúgium, hogy van olyan menedék, ahol a flóra és a fauna elemei képesek átvészelni a számukra kedvezőtlen időszakot... Ha gondoltál volna arra, hogy a lélek, még ha sok nehézségen kell is túljutnia, képes megújhodni. De sajnos nem így történt. Pedig ilyen élettér lehetett számodra az aranyosi porta, melyet minden hétvégén igyekeztél szebbé tenni. Ilyen vidék lehetett a rétei dűlők világa, a mátyusföldi táj. És persze sok más tájék is a világban, melyekről oly sokat tudtál, és oly jó volt hallgatni Téged.

Nem jársz már többet rejtőzködő értékek nyomában, nem avatsz be minket Felvidék apró csodáiba, nem mesélsz már védett állatainkról. Pedig olyan képzett biológus voltál, aki többet tudott az életről – és attól tartok, hogy a halálról is – mint bármelyikünk…

Tudtuk, hogy sok gondot próbálsz egyszerre megoldani, de sok mindent terveztünk mi még együtt is. Te viszont az élet útján előre siettél…

Elmentél, és mi megdöbbenve, egymás tekintetét fürkészve találgatjuk, vajon miért, miközben lehet, hogy a halál csak nekünk élőknek, itt maradóknak tűnik értelmetlennek.

Ha a régi görögöknél valaki jobblétre szenderült, nem írtak gyászbeszédet, csak egyetlen kérdés hangzott fel a sírjánál: Volt-e benne szenvedély?

Mi bátran mondhatjuk: Nem hamvadt ki haszon nélkül a nemes láng, amely Téged hevített…

Drága Richárd!

Egy héttel ezelőtt közösen vágtunk neki egy új tanévnek, de nélküled kell továbbmennünk. Te most már nyugodj békében!

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Tisztelt Vendégek!

Kedves Szülők és Diákok!

Mélyen Tisztelt Kollégák!

            Sok szeretettel és nagy tisztelettel köszöntök mindenkit a Dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Magángimnázium tanévnyitó ünnepségén.

            A sablonos évnyitó beszédek – bizonyára mindenki tudja – arról szoktak szólni, hogy véget ért a szünidő, újra itt a szeptember, elérkezett az új tanév, és mindenkire sok feladat, sok-sok munka vár. Nincs ezzel persze semmi baj, hiszen a mondat minden egyes állítása igaz, valóban megállja a helyét. Úgy hiszem azonban, hogy egy köznapokon felülemelkedő megszólalásnak némileg emelkedettebbnek, magasztosabbnak illik lennie. Így aztán jómagam is megpróbálok az ünnephez méltóan felemelő, lelkesítő, ugyanakkor pátoszmentes, józanul értékelő gondolatokat közvetíteni.

            Igen, ünnep van, és az ünnepről árulkodik minden külső jel. Nem csupán azért gondolom, mert mindenki szép ruhát öltött magára, drága parfüm illatfelhőjébe burkolózott és örömmel várta a mai nap nagy találkozásait. Nem csupán azért vélem így, mert több mint félszáz új arcot köszönthetünk körünkben. Elsősorban azért hiszem, hogy ünnep van, mert újabb bizonyítékokkal, újabb adalékokkal támaszthatjuk alá, amit az elmúlt nyár is igazol: iskolánkban valódi közösség formálódik.

            Tavaly – amikor már tudtuk, hogy korábbi állomáshelyünk, a Vámbéry Ármin Alapiskola szűkösnek bizonyul számunkra – elkezdtünk új otthon után nézni. A lehetőségeink eléggé korlátozottak és behatároltak voltak, hiszen gyorsan kellett döntést hozni, és a városban nem sok olyan épület található, amely megfelel az egyre gyarapodó növendékbázissal rendelkező intézményünknek. Az érvek végül a Smetana ligeti alapiskola mellett szóltak, és Hájos Zoltán polgármester úrnak, valamint Pavlíková Žaneta igazgatónőnek köszönhetően elfoglalhattuk új hajlékunkat. Pontosabban: elfoglalhattuk volna. Hiszen a majdnem egy évtizede használaton kívül álló épületrész megdöbbentő és keserves látványt nyújtott. Széles körű átalakítás, építési és karbantartási munkálatok vártak ránk. Az ehhez szükséges anyagi fedezet jelentős részét a Közép-európai Alapítvány jóvoltából sikerült biztosítanunk, amiért ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Kaptunk viszont egy másik nagy segítséget is, mégpedig a szülők és diákjaink támogatását. Volt, aki építőanyaggal, volt, aki falfestékkel járult hozzá a rekonstrukcióhoz, volt, aki a költöztetést biztosította, és nagyon sokan olyanok is, akik „pusztán” saját erejüket adták a köz javára a nagytakarítás vagy a hurcolkodás során, még olyan is, aki májusban első érettségizőink között hagyta el iskolánkat.

            Szerencsére sokáig tartana felsorolni mindenkinek a nevét, így ha megengedik, ettől most eltekintek. Azt viszont fontosnak tartom elmondani, hogy örök hálával tartozunk nekik. Egyrészt azért, mert szinte felismerhetetlenné változtatták az iskola minden zugát, másrészt – és sokkal inkább ez játszik döntő szerepet – mert bebizonyították, hogy az összetartozás érzése csodákat művelhet. Ezzel egyúttal azt is igazolták, hogy a cél, amely a magángimnázium elindításakor szemünk előtt lebegett, nem volt délibáb. Nem hiú ábránd volt hinni, hogy tanár, diák és szülő igenis alkothat egy összetartó csapatot, amely közös szándékkal és egyesült erővel nagyot tud alkotni.

            Elsősorban ezért van hát ma ünnep, különösképpen a lelkünkben. Vannak persze még hiányosságok és fogyatékosságok, melyeket szeptember első napjaira nem sikerült maradéktalanul kiküszöbölni, ám ez nem árnyékolhatja be közös örömünket.

            Ahogy a Prédikátorok könyve mondja: „Mindennek megvan a maga ideje.” Ma – szívünk szerint – az ünneplésé, holnaptól a munkáé.

            Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

            Végezetül engedjék meg, hogy elmondjak három üzenetet és három kérést.

            Az első üzenet és kérés a szülőknek szól.

            Bár gimnáziumunk mindössze harmadik évét kezdi – mondhatnánk: még csak óvodáskorba lépett –, mi tudjuk, nagy a felelősségünk. Éppen ezért egyértelmű és pontos célokat tűzünk magunk elé, mert hatékonyak és eredményesek szeretnénk lenni. És azt szeretnénk elérni, hogy diákjaink – az Önök gyermekei – is mindenkor hatékonyak és eredményesek legyenek. Minden diák és minden tanár más értéket hordoz magában, és a ma kezdődő tanévben mi elsősorban ezeket az erényeket szeretnénk felszínre hozni. Kérem, legyenek ebben hű segítőtársaink!

            A második üzenetet és kérést diákjainkkal osztanám meg. Az idősebbek talán már tudatosították, az elsősök majd idővel megtapasztalhatják, hogy tanárkollégáimmal együtt Szent-Györgyi Alberttel valljuk, hogy: „Az a sok adat, amit az ember fejébe belepréselnek, úgyis elpárolog… Ami megmarad, az a tudomány, vagy a művészet, vagy a szépség szeretete. A probléma megoldásának vágya, a tettrekészség, ezek az egyéni kvalitások fontosak. A szellemi éhség, az a fontos, ez azután megmarad az egész életben.”

            Kedves diákjaink!

           Adjátok meg az esélyt, hogy felkeltsük bennetek ezt a vágyat, és ha már minket választottatok, ne lepődjetek meg azon, hogy mindenkitől megköveteljük a képességeihez mért maximális teljesítményt!

            És végül, de nem utolsó sorban kollégáimnak tolmácsolnám Hamvas Béla üzenetét: „A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle... Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, oszd meg.” Százötven gyermek, százötven család bízik bennünk. Ne okozzunk nekik csalódást! Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy a 2010/2011-es tanév is mindenki számára sikeres legyen!

Az MKP új elnöke – megválasztása után – úgy nyilatkozott, hogy a parlamentből kikerülve meg kell találni az utánpótlást, és mivel sokan sürgették a fiatalítást, a párt ez irányba lépett.

Olvasom az új elnökség névsorát, és töprengek. Mezei (értsd: mindenféle funkció nélküli) párttagként a változás motívumain és megoldásain rágódom már egy hete, amióta az MKP  – úgymond – fiatalított… Ha ez a megújhodási folyamat azt jelenti, hogy később született személyek kerülnek a vezetésbe, akkor már valóban lépett a párt. A kérdés csupán az: jó irányba történt-e ez a lépés?! Elegendő-e a politikai sikerhez az, hogy valaki később látta meg a napvilágot, mint mások? Garanciát jelent-e a pártcsatározásban, hogy az illető egyén még nem fogyasztotta el kenyere javát?

Ha igaz lenne, hogy a választópolgárok hatékony meggyőzésére elegendő biztosíték a fiatal életkor, minden párt a 18. életévüket betöltött friss érettségizőket, esetleg az újdonsült diplomásokat ültetné pozíciókba. Ha így működne a világ, minden politikai szubjektum hamvas lányokat és zsenge legényeket állítana csatasorba. Tudjuk azonban, hogy a siker nem minden esetben korfüggő. A sikerhez kell némi tudás és tapasztalat is, amit persze elsősorban a gyakorlatban lehet megszerezni, de – a közösség szempontjából – egyáltalán nem mindegy, milyen áron.

Úgy gondolom, hogy (és különösképp érvényes ez a parlamenten kívüli politizálás esetén, amikor nincsenek csábító bársonyszékek és egyéb osztogatható posztok) elsősorban azokat kellene magasba emelni, akik méltóak rá, akik rászolgáltak, akik már tettek valamit a pártért, a szlovákiai magyarságért, urambocsá, munkájukkal, közéleti szereplésük és eredményeik alapján vívtak ki elismerést, s egyben nem fűződik nevükhöz semmi negatívum, nem nyitnak a párt ellen támadási felületet. Ha nem ezt az utat választja az MKP, akkor a jövőben már nem szükséges kongresszusokat összehívni, nem kellenek szavazások, elegendő lenne akár sorsolással eldönteni, ki legyen az elnökségben. Vagy elegendő lenne egy bűvészt alkalmazni, aki szükség szerint előhúz kalapjából egy újabb és újabb nyuszit. Mindegy, hogy fehér lesz-e vagy szürke, az sem számít, hogy van-e sapkája vagy nincs, hiszen úgyis rajta verik majd el port. Felkészült-e erre a párt? És felkészültek-e erre az MKP fiataljai? Tisztában vannak-e vele, milyen fába vágják fejszéjüket? Átérzik-e azt a felelősséget, hogy esetenként százezrek nevében kell megszólalniuk? Vagy egyszerűen csak az ambíciók munkálkodtak bennük, amikor elfogadták a jelölést?

Tény, hogy a politikában szükséges a becsvágy és a törekvés, s ez vitathatatlan. De azért jó lenne, ha az MKP (legalábbis a felső vezetésben) már az új út elején rögtön megpróbálna megszabadulni az önjelöltektől, az egyes (jelenleg még) mértékadó párttagok liblingjeitől, mert újabb zsákutcába jut. Jó lenne, ha az MKP a programalkotást elsősorban felkészült, ugyanakkor még lendületes, erőteljes, nem kiégett szakemberekre bízná, életkortól függetlenül. Mert a kongresszus eseményei és az eltelt hét történései alapján úgy érzem, valaki valamit megint nagyon félreértett. Az elsődleges lényeg ugyanis nem az átlagéletkor csökkentése kellene, hogy legyen, hanem a szakmaiság, a profizmus megerősítése minden területen. Mert kell egy fiatalos, világos jövőkép, majd ez alapján egy cselekvési terv, és – végül, de nem utolsó sorban – kellenek hozzá emberek, akik mindezt képesek megvalósítani. Attól tartok, az MKP rossz sorrendet választott, amikor először az embereket jelölte meg…

Senki ne értse félre, amit itt leírtam! Nem az MKP ifjú titánjai ellen beszélek, mert ugyanígy elemezhettem volna korosabb társaik újabb szerepvállalását is, csak a pártot – és rajta keresztül a többszázezres közösséget – féltem. Hogy mindenki biztos legyen benne, üzenem: sok sikert kívánok nekik, de egy év múlva, ha a következő közgyűlésen újra választásokra kerül sor, ne az életkoruk miatt maradjanak az elnökségben.

1.

Szókratész bölcs tanácsa az egymással való bánáshoz

Szókratészhez egy napon izgatottan rontott be az egyik ismerőse, aki ezt mondta neki:

„Figyelj ide, Szókratész! El kell neked mondanom valamit…”

„Várj egy kicsit” – szakította félbe a bölcs. „Mielőtt bármit mondanál, szeretnélek próbára tenni. Azt, amit te nekem mondani akarsz, átszitáltad-e már a három rostán?”

„Három rostán?” – kérdezte a hírhozó elcsodálkozva.

„Igen, barátom, három rostán! Az első rosta az IGAZSÁG. Teljesen biztos vagy benne, hogy amit mondani akarsz, az igaz?

„Nem, én így hallottam, illetve úgy gondolom, meg azt mesélték, hogy…”

„Jó, jó, de bizonyára a második rostával már próbálkoztál: a JÓSÁG rostájával. Tehát, amit el akarsz mondani, ha nem is bizonyítottan igaz, legalább jó és szívderítő dolog?”

Tétovázva jött a válasz: „Nem, nem, épp ellenkezőleg…”

„Szóval valami rosszat akarsz mondani, és nem vagy benne biztos, hogy igaz. Ennek ellenére még átmehetsz a próbán. Nézzük csak a harmadik rostát: lássuk, SZÜKSÉGES-e nekem tudnom azt, ami téged ennyire felzaklatott?”

„Hát, tulajdonképpen szükségesnek sem mondható…”

„Tehát – nevetett a bölcs –, ha az, amit el akarsz mesélni, sem nem igaz, sem nem jó, sem nem szükséges, akkor ne terhelj vele!”

2.

Az igazság

Egy nap Hárun al Rasid kalifa magához hívatta az álomfejtőt, hogy fejtse meg az álmát, melyet éjszaka álmodott. „Azt álmodtam, hogy egymás után kihullottak a fogaim. Mit gondolsz erről?”

„Uram, ez nem jó jel. Az álom jelentése, hogy minden hozzátartozód meghal, és te egyedül maradsz.” – mondta az álomfejtő.

A kalifa elszomorodott. Az álom megfejtése annyira lehangolta, hogy az álomfejtőt kiűzette a palotából, és másikat hívatott.

Ugyanarra a kérdésre a másik ezt felelte: „Uram, ez jó jel. Az álom azt jelenti, hogy sokáig fogsz élni, túléled minden hozzátartozódat.”

A kalifa elégedetten dörzsölte a tenyerét: „Ez aztán a jó álom.”

Az álomfejtőnek adott száz dénárt, majd hívatta vezérét, s megparancsolta neki, keresse meg az első álomfejtőt, majd kérjen tőle bocsánatot az ő nevében. Hiszen gyakorlatilag ugyanazt mondta, mint a második, csupán nem megfelelő szavakkal fejezte ki magát.

Még a legfájóbb igazság is elmondható finoman. A szívélyesség a szív intelligenciája.

Liberális politizálóként (és még véletlenül sem politikusként!!!) indultam…

Először a Független Magyar Kezdeményezés, majd a belőle megszülető Magyar Polgári Párt Országos Választmányának tagja voltam. A választmány névsora egyébként – talán elég sokat elárul – így kezdődött: A. Nagy László, A. Szabó László, Angyal Béla stb.

Már diákként bíráltam több szent tehénként kezelt politikust, nyíltan elmondtam a véleményemet minden kényes kérdésben. Később tanárként is a plurális gondolkodásmód híveként ismerhetett mindenki, és komoly vitáim voltak barátaimmal, ismerőseimmel, akik pl. az Együttélés hálójában landoltak.

Amikor viszont a helyzet úgy hozta, hogy a mečiari kezdeményezés hatására egy párttá kellett alakulnia a három magyar politikai szubjektumnak, kénytelen voltam beismerni, ez az egyetlen lehetséges út, s közös ernyőszervezet politikai platformjain kell továbbvinni a különböző ideológiai alapok összefonását a szlovákiai magyarok érdekében. Szükség volt az összefogásra, a közös célok és törekvések azt kívánták, mindenki tegye félre saját egyéni elképzeléseit.

Amikorra a belső szabályok annyira csiszolódhattak volna, hogy mindenki megtalálja számítását ebben a politikai konglomerátumban (amely ismétlem: nem volt természetes képződmény), addigra elérte az MKP-t is a hiúság talaján szárba szökkent kór, amely bomláshoz vezetett. Hogy mennyire volt ebben szerepe a belső faktoroknak (pl. kicsit úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát…) vagy a külső tényezőknek (pl. oszd meg és uralkodj!), ma már gyakorlatilag mindegy. Az viszont, hogy milyen lesz a magyarság sorsa Szlovákiában, helyzetbe kerülhet-e még valaha a szülőföldjén, cseppet sem mellékes. Nem volt hát mindegy, kik és hogyan kívánták, illetve kívánják képviselni. Ebből a szempontból döntő jelentőségű volt a 2010. június 12-i parlamenti választás.

Fájó, de a kellemetlen dolgokat is ki kell mondanunk saját közösségünknek. A felvidéki magyarok száma ugyanis az elmúlt évtizedben rohamosan csökkent és előreláthatólag tovább fog apadni. Mindez nem is igazán a népszámlálás adatain mérhető, hanem sokkal inkább a közoktatási statisztikákon, melyek rémisztő számokat tárnak a kutakodó ember elé. Hosszú távon ezért – ha nem módosul pozitív értelemben a választási törvény, márpedig ez aligha várható – gyakorlatilag nincs esélye két, magyarokat (is) képviselő pártnak a szlovák politika színpadán.

Az elmúlt napokban lehetett ígérni autópályát, újabb egyetemet vagy akár rendet a DAC-ban, mindez viszont – ha egyáltalán megvalósítható lenne – csak akkor érne valamit, ha egyértelmű jövőképet is mellé tudnának tenni a kampányra szánt összegekből ítélve jómódú jelöltek, ha látnánk, mit terveznek annak érdekében, hogy magyarként maradjunk meg e tájon, és haszonélvezői lehessünk az általunk megteremtett javaknak. Félő viszont, hogy a sok esetben szlovák tanítási nyelvű iskolát végzett vagy vegyes házasságban élő magyarjaink pártja bármennyire is törekszik a magyar-szlovák együttműködés javítására, csak a még gyorsabb asszimilációt gerjeszti. Mindez annak köszönhető, hogy ezek az emberek már más identitással, más kulturális kötődéssel rendelkeznek, és sokszor a történelem és a tradíciók ismeretének hiányával hívják fel magukra a figyelmet. (Hihetetlen pl. az is, mennyire pocsék helyesírással jegyzik hozzászólásaikat a szociális hálók fórumain.)

A pártszakadás egy évvel ezelőtt megtörtént, az egymásnak feszülés szem- és fültanúi lehettünk nap mint nap. Ezen – úgy tűnik – ma már nem nagyon tudunk változtatni. De akármilyen hihetetlen: a felelősség ez alkalommal már nem a politikusoké. Mindenről a választók döntöttek. Ennek következtében hét főre csökkent, vagyis számbelileg meggyengült a magyar parlamenti képviselet. Az elkövetkező négy év, s közben a 2011-es népszámlálás majd megmutatja, mire hivatott ez a népcsoport. Most viszont már mindenkinek viselnie kell a szombati döntés következményeit.

Liberális politizáló (és még véletlenül sem politikus!!!) vagyok… Tiszteletben tartom a politikai másságot, a másként gondolkodást. Annak viszont nem örülnék, ha több mint százezer választót senki sem képviselne érdemben.

Amikor szüleim, egyszerű irodai alkalmazottak, 1968. augusztusában első születésnapomra készülődtek, „baráti” hadseregek vonultak végig Bereck József könyveiben is megénekelt falunkon. Számomra akkor ez még természetesen semmit sem jelentett, de később jelentős mértékben befolyásolta mindannyiunk életét.

A dunaszerdahelyi kórházban láttam meg ugyan a napvilágot, de Albáron nőttem fel, és itt tanultam a betűvetést egy összevont osztályokkal működő kisiskolában, amelynek nagy előnye volt, hogy négy alkalommal is végighallgathattam az alsó tagozat teljes tananyagát, s így maradandóbb tudás birtokában léphettem tovább a városi nagyiskolába. Bár az igazat megvallva: én nem az iskolában tanultam meg írni és olvasni, hanem odahaza, még ötéves koromban. Élénken él emlékeimben, amikor nagyapám velem olvastatta fel az Új Szó cikkeit, kiváltképp a hátsó borítón közölt rendőrségi híreket. Aztán előttem van az a kép, amikor Prandl Sanyi bácsi kérésére, aki valószínűleg egy riportkörút vége felé járt, édesanyám az ágyból rángatott ki, hogy az iskolában a csíkos tábla előtt, egy elemlámpa fényénél frissen tépett csokorral kezemben címlapfotó készüljön rólam a Hét aktuális számába, amely a tanévkezdésről számolt be. Ekkor persze még nem gondoltam, hogy egykoron tartósabb kapcsolat alakul ki az iskola és szerény személyem között.

A felső tagozatot az ország legnagyobb magyar alapiskolájában végeztem, ahol annak idején még több mint ezer gyerek tanult, majd a dunaszerdahelyi magyar gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Sokáig sorolhatnám a neveket, kiknek köszönhetem a tudást, de minden felsorolás hátulütője, hogy óhatatlanul kimarad belőle valaki. Két nevet viszont mégis megemlítenék. Az első Sükéné Kropitz Júlia, gimnáziumi osztályfőnököm, aki továbbtanulási szándékainkat fürkészve rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy minden évben más felsőoktatási intézményt jelöltem meg lehetséges választásként, de jellemével, hozzáállásával mégis nagyban hozzájárult, hogy egy tanárképző karon kötöttem ki. A másik Hölgye István, aki ugyan csak menet közben vette át osztályunkban a szlovák nyelv oktatását, ennek ellenére teljes mértékben neki köszönhető, hogy bátran vágtam bele főiskolai tanulmányaimba.

Kisiskolásként még tévészerelő akartam lenni, később a matematika vonzott, aztán megszállt az ihlet, és már gimnazistaként elég sokat publikáltam, hetilapokban, irodalmi folyóiratokban egyaránt. Ráadásul mivel nagyon érdekelt a sport is, főleg a futball, ezért sportújságírással szerettem volna foglalkozni. Ám amikor gyakorlott hivatásos tollforgató ismerőseim megtudták terveimet, minden eszközzel megpróbáltak lebeszélni a zsurnalisztikáról, mondván, ha megőrzöm íráskészségemet, s közben elsajátítok némi szakmai ismereteket, még mindig kopogtathatok valamelyik szerkesztőségben. Ezért aztán úgy tűnhet, kényszermegoldás lett, hogy Nyitrára, a tanárképző főiskola szlovák nyelv és irodalom – polgári nevelés szakpárosítására jelentkeztem, de sohasem bántam meg. Már csak azért sem, mert bekerültem a Juhász Gyula Ifjúsági Klubban akkortájt összeverődött fantasztikus közösségbe, azért sem, mert már diákként szorosan együttműködhettem László Bélával, s azért sem, mert az iskolában olyan dolgokat tanultam, azzal foglalkozhattam, ami érdekelt, főképp az irodalom és a filozófia. Persze az első születésnapomra bevonult seregeknek köszönhetően viszonylag sok volt közte a marxista jelzővel felruházott eszmeiség, de az 1989-es változásokat ötödévesként megérve már olyan kiváltságot kaptunk, hogy mi magunk állíthattuk össze az államvizsga kérdéseit, s így megpróbáltuk helyükre tenni a dolgokat. Az sem okozott gondot senkinek, hogy szlovák szakosként Grendel Lajos regényeiről írtam szakdolgozatomat, aminek végül az lett az eredménye, hogy hét termékeny esztendőn keresztül Nyitrán a szlovák irodalom tanszék adjunktusa lehettem, ahol elsősorban irodalomelméletet és műelemzést oktattam. Ez idő alatt szólított meg Tőzsér Árpád is, hogy legyek társszerkesztője az Irodalmi Szemlénél, amit szívesen vállaltam, s ugyancsak ezekben az években kötöttem házasságot Balajti Csillával, aki angol-magyar szakosként végzett a Comenius Egyetem BTK-n, s jelenleg a Selye Egyetem oktatója. Édesapjára, Balajti Árpádra, a Tücsök egykori főszerkesztőjére – ugyan már tíz esztendeje elhunyt – még talán ma is sokan emlékeznek. Mivel a családalapítást követően Dunaszerdahelyen telepedtünk le, és a nyitrai utazás elég körülményes volt, így kénytelen voltam váltani. Hodossy Gyula, a Lilium Aurum Kiadó igazgatója és a Katedra Alapítvány vezetője nyújtott segítő kezet, s felajánlotta, legyek a Katedra szerkesztője és az alapítvány programkoordinátora. Ekkor kerültem közelebb a Katedra Társasághoz is, amelynek munkája már a kezdetektől lenyűgözött, és módfelett rokonszenvesnek találtam, hogy ennyi lelkes pedagógus áldozza fel szabadidejét annak érdekében, hogy iskoláinkon, oktatásügyünkön legalább egy picit is segítsen. Sajnos azóta nagyot fordult a világ, és kollégáinkat egyre nehezebb rábírni a közösségi munkára, az önzetlen, odaadó erőfeszítésre. Persze minden általánosítás igazságtalan, hiszen e problémának vannak egyéb összetevői is, de 2002-ben, amikor átvettem Csicsay Alajostól, a felvidéki oktatásügyben etalonnak számító személyiségtől a Katedra Társaság vezetését, még nem gondoltam, hogy nyolc év múltán, amikor cseppet sem kényeztet el bennünket az oktatási kormányzat, a testület felrázásán, újjáélesztésen kell majd fáradoznom.

A lapszerkesztés mellett aztán egy esztendeig szép emlékű Zalabai Zsigmond barátunk – ahogy ő fogalmazott – dublőrjeként is tevékenykedtem a pozsonyi magyar tanszéken, de a szűkös mečiari időkben, amikor minden csapot elzártak, s az alapítvány is anyagi gondokkal küzdött, a pályám íve is egy időre megtört, és hirtelen állás nélkül maradtam. A helyzet 1999-ben, második gyermekem születését követően változott meg viszonylag radikálisan, amikor a parlamenti választások után megalakult az oktatási minisztérium nemzetiségi főosztálya, s a korábbi állományból megmaradt kolléganő mellett jómagam lettem az első új munkatársa. Később csatlakozott hozzánk a szenci Kovács Péter, aki ma már szintén nincs az élők sorában, majd jöttek az újabb és újabb emberek, hogy közösen megpróbáljunk változtatni a Slavkovská-éra csúfos örökségén. Ekkor már – Ftáčnik miniszter úr jóvoltából – 32 évesen a főosztályvezetői székben találtam magam. Utólag visszagondolva egy kicsit a hályogkovács munkájára hasonlított a ténykedésem, mert ha tudtam volna, mennyire veszélyes terepen mozgok, olykor mennyire nehéz dűlőre jutni a szlovák kollégákkal is, és mennyi felelősség hárul rám a nemzetiségi oktatás kapcsán, nem biztos, hogy ilyen bátran vállalom a megbízatást. Ám mivel ezt a munkát mindenkor szolgálatnak tekintettem, csakis a lehetőség és a történelmi esély hajtott. Csapatjátékosként úgy tartottam, én is csak egy láncszem vagyok a kisebbségi oktatásban, a hivatali kollégák, valamint az egyszerű óvónők és tanítók, tanárok nélkül semmire se mentem volna elképzeléseimmel.

2002-ben aztán újabb kihívások értek. Részben a már említett Katedra Társaság élén kellett helyt állnom, részben pedig a közoktatási intézményrendszerben beállt változásoknak köszönhetően kaptam Pázmány Pétertől, Dunaszerdahely akkori polgármesterétől egy felkérést, legyek a városi hivatal oktatási osztályának vezetője, s vezényeljem le az óvodák és alapiskolák átvételét, a fenntartói jogkörök meghonosítását. Mivel a választások előtt a minisztériumban már nem sok esélyt láttam az érdemi munkára, s időközben elhunyt édesapám is, így boldogan mondtam igent az otthoni munkalehetőségre. Az önkormányzati munka minden szépsége és nehézsége ellenére azonban kerek egy esztendő – és egy jobboldali kormány létrejötte – után a határidő előtt egy nappal benyújtottam pályázatomat a főosztályvezetői posztra, s visszakerültem korábban elhagyott székembe. Úgy gondoltam, az egységesebb kormányzatnak köszönhetően végre sikerül elfogadni egy új közoktatási törvényt, belekezdhetünk a valódi reformokba, melyek a magyar oktatási intézmények számára is sok pozitívummal szolgálhatnak. Jómagam javasoltam a tárca munkatervébe a nemzetiségi oktatás koncepciójának kidolgozását is, amely viszonylag jó úton haladt. Az eredmény viszont ismert, sem törvény, sem koncepció nem született, mert felbomlott a kormánykoalíció, így nem volt meg az ún. politikai akarat a mélyreható döntések meghozatalához. Amikor pedig világossá vált, hogy a 2006-os választásokat követően ismét a Szlovák Nemzeti Párt kezébe kerül az oktatási minisztérium, erkölcsi és szakmai okok miatt önként hagytam el posztomat. Ezután egy rövid ideig a komáromi egyetem rektori hivatalát vezettem, de egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy szülővárosomban kellene valami maradandót, valami értékeset és hasznosat alkotnom. A „piackutatást” követően arra az elhatározásra jutottam, hogy egy szemléletében és hozzáállásában más magángimnázium iránt lenne elsősorban igény a környék lakosai részéről, s megkezdtem ennek előkészítését. Mivel a törvények által előírt feltételek biztosításában a minisztérium nem talált kifogásolni valót, így 2007 őszén beiktatták a Magyar Tanítási Nyelvű Magángimnáziumot az oktatási intézmények hálózatába, és 2008. szeptemberében megkezdhettük az érdemi munkát. Eredeti tervünk az volt, hogy egy osztállyal indulunk, majd fokozatosan kiépítünk egy klasszikus gimnáziumot, de szerencsére minden másképp alakult. Amikor ugyanis a járásbeli szülők és gimnáziumi diákok megtudták, kikkel, milyen hiteles pedagóguskollégákkal szeretnék együttműködni, tömegesen kérték, nyissunk felsőbb évfolyamokban is osztályokat, vegyük át gyermekeiket. Ennek köszönhetően az idén 27 diák érettségizik iskolánkban. És mivel a második évben már két első osztályt tudtunk indítani, jelenleg 124 tanuló koptatja vadonatúj padjainkat. Joggal kérdezheti bárki, hogy mitől más ez az iskola, mint a meglévők, a korábban létrejöttek. A válasz nagyon egyszerű. Mi komolyan gondoljuk, hogy az iskola egy szolgáltató intézmény, ahol a partnerek érdekében zajlik a munka, s ennek megfelelő mindenki hozzáállása. Nálunk cél és követelmény, hogy a diák és a szülő jól érezze magát, szükségét érezzük, hogy a küldetésnyilatkozatunkban leírtakat a mindennapi gyakorlatban aprópénzre váltsuk, ezzel is növelve hitelességünket. Épp ezért diákjainkról megpróbálunk elsősorban egy tudástérképet készíteni, hogy ennek ismeretében fejleszthessük készségeiket, képességeiket, tehetségüket, bármely területen jelentkezzenek is azok. Mi azonban nem csupán tanítani próbálunk, hanem igyekszünk nevelni is, ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy ezt csak jó példával lehet megtenni. Itt látom legfontosabbnak a kollégák szerepét, ezért is nem mindegy, hogy kik és hogyan oktatnak egy iskola falain belül, s milyen közösségi élményeket képesek nyújtani a tanítási órákon kívül. Gimnáziumunk pedagógiai programja elsősorban azt tükrözi, hogy magyar identitású európai polgárokat szeretnénk nevelni, akik erős gyökerekkel bírnak, de bárhol képesek megállni helyüket. Ezért nagy hangsúlyt fektetünk a magyar kultúra ápolására, de egyidejűleg az idegen nyelvek és az informatikai képzés is magasabb óraszámban szerepel iskolai programunkban.

Azért, hogy méltó körülmények között kezdhettük meg működésünket, elsősorban Fibi Sándor barátunknak, a Vámbéry Alapiskola igazgatójának tartozunk köszönettel, hiszen ő bocsátotta rendelkezésünkre az iskola egy különálló szárnyát. Kellemes gond, hogy mára már kinőttük ezt az épületrészt, és kénytelenek vagyunk továbbállni, de a város vezetésével karöltve ezt a problémát is sikerült mindenki megelégedettségére megoldani.

Szerencsére az utóbbi években lehetőségem nyílt más iskolák, más városok és országrészek pedagógusaival is kapcsolatba lépni, véleményt cserélni, hiszen több modul felelőseként, illetve oktatójaként a Comenius PI vezetőképzőjében is szerepeltem, és ezek a találkozások nekem is sok pozitív élményt adtak.

Kapcsolatomat persze az irodalommal sem szakítottam meg teljesen, hiszen tavaly decemberben adtam le műelemzéssel foglalkozó doktori disszertációmat, s jelenleg a bírálók véleményeire, illetve a megvédés időpontjának kitűzésére várok.

Ami pedig egyéb közéleti tevékenységemet illeti: a Katedra Társaságban végzett teendőim mellett több mint egy évtizede tagja vagyok az MKP Oktatási Tanácsának. Kevesen tudják, hogy többek között 2006-ban magamra vállaltam a választási program oktatási fejezetének elkészítését, és azóta is igyekszem különböző kiadványok, publikációk, előadások és háttéranyagok segítségével mindenkiben megerősíteni azt a szent meggyőződésemet, amely gimnáziumom jelmondata is egyben, s úgy hangzik: Jövőnk az iskolában van…

Oktatási intézményeinken múlik ugyanis elsősorban felvidéki nemzetrészünk sorsa, bennük van megmaradásunk és továbbélésünk záloga. Épp ezért minden eszközzel azért harcolok, hogy az oktatás kérdése legyen prioritás. Szerénytelenségnek tűnhet, de úgy érzem, 43 éves koromra szakmailag, emberileg és talán politikailag is sokat fejlődtem, ezért mertem vállalni évtizedes háttérmunka után a képviselőjelöltséget is, hogy ily módon is segítsem a méltó oktatási környezet kialakítását. Bízom benne, hogy ebbéli szándékomban is támogatókra találok.

Ha Ön is csatlakozni szeretne hozzájuk, kérem, 2010. június 12-én a 7-es számú listán ne feledje bekarikázni az 56-os számot. Előre is köszönöm.

1. Minden párt listáján számtalan jelölt található. Elvileg bármelyikük lehetne képviselő, és elméletileg még akár az is mindegy lehetne, hogy kik nyerik el a mandátumokat. Elméletileg... A gyakorlatban ugyanis jó, ha az ember olyan képviselőt választ, aki a számára fontos tulajdonságokkal, képességekkel és ismeretekkel rendelkezik. Akiről elhiszi, hogy az ő érdekében is fel tud lépni.

2. Egyre szaporodnak a választási óriásplakátok. Bár jómagam is érintett lehetnék, hiszen a 7-es lista 56. helyét foglalom el, de az egészen csak derülni tudok. Főleg azok a politikában járatlan (ennél fogva a közéletben alig ismert, közügyekben pedig rendkívül amatőr), ugyanakkor minden bizonnyal jelentős pénzmaggal rendelkező fiatalemberek fakasztanak mosolyt az arcomon, akik Rodin mintájára képzelik el a homo sapienst.

Valóban úgy vélik ezek a komoly tekintetű úriemberek, hogy ha az állukat támasztják, akkor a választók elhiszik róluk, hogy néha gondolkodni is szoktak? Vagy csak a parlamenti munkára készülnek e kocsmai pózzal?

Nem tudom, de az biztos, hogy én még akkor sem szavaznék rájuk, ha egy pártban lennénk. Kedves homo sapiensek: sapienti sat...