Évszázadok óta sújtja az emberiséget a kétely: Valamelyest már látunk, kissé már hallunk is, ám hitünk még ingatag, törékeny…
Nem könnyű megérteni húsvét misztériumát. Nem egyszerű elmondani, mitől lesz a kereszténység legnagyobb ünnepe egy gyilkosság és annak fejleményei.
Nehéz felfogni, miért szükséges a bizonyossághoz az elmúlás. Tudnunk kell azonban, hogy húsvétkor nem valami új születik, hanem valami újjászületik. A sebek igazolják, hogy az emberi élet nehézségei – éppen úgy, mint a korbácsütések, a kereszt terhe és a dárda hegye – mély nyomokat hagynak.
Az életút nem a kereszten ér véget. A feltámadás utáni lét pedig nem tabula rasa. A feltámadás a korábbi élet folytatása. Példátlan esemény, mégis hiszünk benne. És napról napra igazolja, hogy nyomasztó körülmények között is lehet örvendezni, hogy a remény sose hagy el bennünket.
Akarjuk-e vagy sem, fel kell vennünk a saját keresztünket…
A húsvét örömhír. Az útról, az igazságról és az életről szól.
Tovább folyik a harc a nacionalisták szavazataiért. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy párthálóba fogják a radikálisokat, a nemzet és az állam érdekeinek legvérmesebb védelmezőit. A Smer is beleerősített. Bár ahogy Maďarič (állítólag kulturális, vagyis feltételezhetően kiemelkedő szellemi képességekkel, széles körű ismeretekkel és általános emberi értékekkel bíró) miniszter úr elmondta: ők csak kijelentésekre, történésekre reagálnak. Persze nem mindegy, hogy mire és hogyan.
Legutóbb éppen ma érezték szükségét, hogy sajtótájékoztatót tartsanak, mert veszélyben Szlovákia, veszélyben az államnyelvében élő szlovák nemzet. Erre a megállapításra Sólyom László azon mondatából következtettek, miszerint a kisebbségi magyar gyereknek idegen nyelvként kellene oktatni a többség nyelvét, történjen az bárhol a világban. Őszintén szólva nem igazán értem, hogyan és miért kell ennyire megijedni egy szakmai felvetéstől, amiről történetesen inkább a nyelvészeknek és nyelvtanároknak kellene véleményt mondani, nem pedig hisztérikus politikusoknak. Azt hiszem, az értelmes szlovákokkal is nehéz lesz elhitetni, hogy a nyelvoktatás módszertana képes lehet megrengetni a fiatal állam alapjait. Annál is inkább, mert a szlovák gyerek se teljesen úgy tanul angolul, németül stb., ahogy az angol, német stb. anyanyelvű gyerek.
Apropó: anyanyelv. Az utóbbi években egyre erősebben körvonalazódott, hogy a valójában hivatalos nyelvként aposztrofálható államnyelv uralja a szlovákiai politikai és jogi szóhasználatot, s gyakorlatilag teljesen eltűnt az anyanyelv fogalma. Már-már olyan érzésem támad, hogy a szlovák ember nem szülőanyjától, hanem az államtól tanulja legfontosabb kommunikációs eszközét, amelynek így csekély (vagy talán csak más?!) az érzelmi vetülete, s a fogalomalkotás megalapozása is talán inkább az alkotmányra hárul, mint az intim anya-gyerek kapcsolatra.
Úgy tűnik, ezek után Pozsonyban (legalábbis a szavazathajhászó politikusok) Comenius hagyatékát felrúgva azt se kívánják majd elismerni, hogy minden más nyelv elsajátítása az anyanyelv ismeretének szintjére épül, s elsősorban az anyanyelv használata juttathatja magasabb értelmi és képzettségi szintre az embert. Attól tartok, hogy amíg ebben az országban az államnyelv többet jelent és többet ér, mint az anyanyelv, súlyos erkölcsi adósságot kell majd leróni a következő generációknak. És amíg ez így lesz, hiába fogunk apellálni a megértésre vagy a jóindulatra. Hiába szeretnénk, hogy józan paraszti ésszel felfogják, hogy az anyanyelven kívül minden egyéb nyelv (bármennyit és bármilyen szinten is beszéljen az ember) csakis idegen nyelv lehet.
Jól tudjuk, valahogy ki kell szorítani még a kormányzás közeléből is a sok szégyenfoltot gyártó SNS-t, de ha Ficoék ezt a retorikát fogják folytatni a választások után is, akkor a szlovák nyelv és kultúra egyre idegenebb lesz a magyarság számára.
Szlovák szakos tanárként pedig csak Boethius gondolatát tenném hozzá: Si tacuisses, philosophus mansisses. Ha valakinek esetleg idegen nyelv volna a latin, ideírom magyarul is: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna… Ja és hogy el ne felejtsem, még államnyelven is: Pomlčal by si, zostal by si filozofom.
Miközben sokan amiatt dohogtunk, hogy egy értelmetlen törvény borzolja a honi kedélyeket, s az indokolatlan eszközökkel akarja kényszeríteni (főleg) iskoláinkat a szlovák nemzeti szimbólumok tiszteletére, a politika színterén elkezdtek tisztulni a viszonyok. Persze az is lehet, hogy egyesek számára éppen most kuszálódnak össze a szálak. Ma ugyanis kiderült, hogy a miniszterelnök arra kéri a köztársaság elnökét, ne írja alá a szóban forgó törvényt, adja vissza a parlamentnek újratárgyalásra. Egyetlen okként ugyan csupán a hatályba lépés idejét említette, amely szerinte korai, hiszen az érintettek nincsenek felkészülve a jogszabály betartására, ám az elképzelhető alternatívák közt (bár csak valahol a sor végén) az a lehetőség is felmerül, hogy egyáltalán nem lesz hazafias törvény. Rövid időn belül minden kiderül. Sokat elárulhat és előre vetíthet viszont a kormánypártok viszonya, illetve azok megnyilvánulásai. Hacsak még jobban nem zavarja össze az elemzőket. Robert Fico ugyanis kíméletlen módon menesztette az SNS utolsó előtti tárcavezetőjét, aki – a kormányelnök képébe röhögve – máris Ján Mikolaj kényszerminiszter főtanácsadójává lépett elő. Ugyanakkor viszont egy más eset kapcsán a parlament elnöke kijelentette, nem kér bocsánatot František Mikloškotól a testület nevében a nemzetiek elnökének kijelentéseiért, aki legutóbb a maga fajankó stílusában a független képviselő címére osztott ki néhány minősíthetetlen megjegyzést. (Tudjuk persze, hogy Slotánál ez esetben is csak arról van szó, hogy visszaeső népszerűségét próbálja felpumpálni, be akar kerülni a híradásokba, ha már Komáromban nem támadtak rá, ha már a kábítósoknak nevezett diáktömeg békésen tüntetgetett pártja és annak képviselői ellen, és ha már a nacionalisták keménymagja hazaárulónak tartja őt. De mégis…) A parlament utolsó ülése megmutathatja, merre tart Szlovákiában a demokrácia. És talán azt is sejtetheti, mire számítsunk a választások után.
(persze csak közvetve) …elfogyott a józan esze. Igaz, korábban sem sokan hitték, hogy ilyennel jelentősebb mértékben rendelkezik. Az utóbbi napokban azonban, ténykedésének remélhetőleg a vége felé közeledve, elsősorban párttársai hathatós támogatásával megpróbálta feltenni az i-re a pontot. Sohasem gondoltam viszont, hogy egy miniszter ennyire alulmúlhatja önmagát. Azt mindenki láthatja, hogy négy év sem volt neki elegendő, hogy betekintést nyerjen az oktatásügy bugyraiba, de emberileg és politikailag sem sokszor állt a helyzet magaslatán. Nem nagyon szolgáltatott bizonyítékot arra nézve, hogy értelmes döntésekkel a maga oldalára tudta volna állítani a pedagógusokat és a közvéleményt. Ha azt hittük volna, csak a magyaroknak nem tetszik, amit művel, most meggyőződhettünk róla, a többségi nemzet értelesebb része sem érti lépéseit.
A parlament – mivel erről már sokan értekeztek, így mélyebben nem merülök bele – elfogadta a hazafiasság fejlesztését célzó jogszabályt. Ennek első számú célpontja (talán nem meglepő) az iskolák lettek, ahol nem csupán a tananyag része lenne a honfiképzés, hanem – Mikolaj úr szavai szerint – a csupasz falakat is ideje lesz beborítani a szlovák nemzet szimbólumaival. Az persze senkit sem érdekel, hogy a törvény nincs teljesen összhangban az állami jelképekről szóló jogszabállyal, az sem fontos, hogy az Alkotmány szövege nélkül teljesen értelmetlen a preambulum, az sem számít, hogy az intézmények nagy részében nem működik az elavult berendezésekkel felszerelt iskolarádió, az meg már végképp nem gond a tárcavezető számára, hogy mind a zászló, mind a címer pénzbe kerül. Ő biztos benne, hogy a kreatív pedagógus mindent meg tud oldani. Ennek bizonyítéka – és ez nálam a valódi hab a tortán –, hogy kijelentette: a törvény kapcsán nem szükséges miniszteri rendelet vagy utasítás kiadása, mert az iskolák jobb minőségű papíron is kiragaszthatják a jelképeket, mint amit a minisztérium meghatározna, sőt be is üvegeztethetik azokat…
Mindezek után már teljesen egyértelmű, miért április 1-jén lép hatályba a jogszabály. Hiszen ahol hiányzik a józan ész, ott könnyen hülyének néznek másokat is.
U. i.
A büszkeségébresztő törvény kapcsán arra lennék még kíváncsi, mikor lesznek az önérzetes nemzeti politikusok büszkék az egyszerű tanítóra, aki nem mások ellen dolgozik, s nem azon töri a fejét, hogyan használhatná ki hatalmát önmaga felmagasztalására és mások bosszantására, mint ahogy ők teszik az adófizetők pénzén nap mint nap.
Ma délután - több órás internetezést és véleményböngészést követően - úgy döntöttem, elkezdek blogot írni. (Az okokat most nem fogom részletezni.) Hogy lesz-e értelme, és főleg lesz-e olvasója, ma még kérdéses. Hogy senkinek se okozzak csalódást, ezért már az elején szeretném leszögezni: elsősorban a szlovákiai magyar közéletről, mindennapjainkról akarok szólni. Meg persze arról, amihez talán leginkább értek: az oktatásról. Hiszen szent meggyőződésem, hogy az iskolában van a jövőnk, s ezt nem csupán átvitt értelemben gondolom.
Ha netán mégis másról (is) szólnának bejegyzéseim, senki se kövezzen meg. A "tévedés" minden alkalommal emberi tulajdonságom lesz...
