Amikor szüleim, egyszerű irodai alkalmazottak, 1968. augusztusában első születésnapomra készülődtek, „baráti” hadseregek vonultak végig Bereck József könyveiben is megénekelt falunkon. Számomra akkor ez még természetesen semmit sem jelentett, de később jelentős mértékben befolyásolta mindannyiunk életét.
A dunaszerdahelyi kórházban láttam meg ugyan a napvilágot, de Albáron nőttem fel, és itt tanultam a betűvetést egy összevont osztályokkal működő kisiskolában, amelynek nagy előnye volt, hogy négy alkalommal is végighallgathattam az alsó tagozat teljes tananyagát, s így maradandóbb tudás birtokában léphettem tovább a városi nagyiskolába. Bár az igazat megvallva: én nem az iskolában tanultam meg írni és olvasni, hanem odahaza, még ötéves koromban. Élénken él emlékeimben, amikor nagyapám velem olvastatta fel az Új Szó cikkeit, kiváltképp a hátsó borítón közölt rendőrségi híreket. Aztán előttem van az a kép, amikor Prandl Sanyi bácsi kérésére, aki valószínűleg egy riportkörút vége felé járt, édesanyám az ágyból rángatott ki, hogy az iskolában a csíkos tábla előtt, egy elemlámpa fényénél frissen tépett csokorral kezemben címlapfotó készüljön rólam a Hét aktuális számába, amely a tanévkezdésről számolt be. Ekkor persze még nem gondoltam, hogy egykoron tartósabb kapcsolat alakul ki az iskola és szerény személyem között.
A felső tagozatot az ország legnagyobb magyar alapiskolájában végeztem, ahol annak idején még több mint ezer gyerek tanult, majd a dunaszerdahelyi magyar gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Sokáig sorolhatnám a neveket, kiknek köszönhetem a tudást, de minden felsorolás hátulütője, hogy óhatatlanul kimarad belőle valaki. Két nevet viszont mégis megemlítenék. Az első Sükéné Kropitz Júlia, gimnáziumi osztályfőnököm, aki továbbtanulási szándékainkat fürkészve rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy minden évben más felsőoktatási intézményt jelöltem meg lehetséges választásként, de jellemével, hozzáállásával mégis nagyban hozzájárult, hogy egy tanárképző karon kötöttem ki. A másik Hölgye István, aki ugyan csak menet közben vette át osztályunkban a szlovák nyelv oktatását, ennek ellenére teljes mértékben neki köszönhető, hogy bátran vágtam bele főiskolai tanulmányaimba.
Kisiskolásként még tévészerelő akartam lenni, később a matematika vonzott, aztán megszállt az ihlet, és már gimnazistaként elég sokat publikáltam, hetilapokban, irodalmi folyóiratokban egyaránt. Ráadásul mivel nagyon érdekelt a sport is, főleg a futball, ezért sportújságírással szerettem volna foglalkozni. Ám amikor gyakorlott hivatásos tollforgató ismerőseim megtudták terveimet, minden eszközzel megpróbáltak lebeszélni a zsurnalisztikáról, mondván, ha megőrzöm íráskészségemet, s közben elsajátítok némi szakmai ismereteket, még mindig kopogtathatok valamelyik szerkesztőségben. Ezért aztán úgy tűnhet, kényszermegoldás lett, hogy Nyitrára, a tanárképző főiskola szlovák nyelv és irodalom – polgári nevelés szakpárosítására jelentkeztem, de sohasem bántam meg. Már csak azért sem, mert bekerültem a Juhász Gyula Ifjúsági Klubban akkortájt összeverődött fantasztikus közösségbe, azért sem, mert már diákként szorosan együttműködhettem László Bélával, s azért sem, mert az iskolában olyan dolgokat tanultam, azzal foglalkozhattam, ami érdekelt, főképp az irodalom és a filozófia. Persze az első születésnapomra bevonult seregeknek köszönhetően viszonylag sok volt közte a marxista jelzővel felruházott eszmeiség, de az 1989-es változásokat ötödévesként megérve már olyan kiváltságot kaptunk, hogy mi magunk állíthattuk össze az államvizsga kérdéseit, s így megpróbáltuk helyükre tenni a dolgokat. Az sem okozott gondot senkinek, hogy szlovák szakosként Grendel Lajos regényeiről írtam szakdolgozatomat, aminek végül az lett az eredménye, hogy hét termékeny esztendőn keresztül Nyitrán a szlovák irodalom tanszék adjunktusa lehettem, ahol elsősorban irodalomelméletet és műelemzést oktattam. Ez idő alatt szólított meg Tőzsér Árpád is, hogy legyek társszerkesztője az Irodalmi Szemlénél, amit szívesen vállaltam, s ugyancsak ezekben az években kötöttem házasságot Balajti Csillával, aki angol-magyar szakosként végzett a Comenius Egyetem BTK-n, s jelenleg a Selye Egyetem oktatója. Édesapjára, Balajti Árpádra, a Tücsök egykori főszerkesztőjére – ugyan már tíz esztendeje elhunyt – még talán ma is sokan emlékeznek. Mivel a családalapítást követően Dunaszerdahelyen telepedtünk le, és a nyitrai utazás elég körülményes volt, így kénytelen voltam váltani. Hodossy Gyula, a Lilium Aurum Kiadó igazgatója és a Katedra Alapítvány vezetője nyújtott segítő kezet, s felajánlotta, legyek a Katedra szerkesztője és az alapítvány programkoordinátora. Ekkor kerültem közelebb a Katedra Társasághoz is, amelynek munkája már a kezdetektől lenyűgözött, és módfelett rokonszenvesnek találtam, hogy ennyi lelkes pedagógus áldozza fel szabadidejét annak érdekében, hogy iskoláinkon, oktatásügyünkön legalább egy picit is segítsen. Sajnos azóta nagyot fordult a világ, és kollégáinkat egyre nehezebb rábírni a közösségi munkára, az önzetlen, odaadó erőfeszítésre. Persze minden általánosítás igazságtalan, hiszen e problémának vannak egyéb összetevői is, de 2002-ben, amikor átvettem Csicsay Alajostól, a felvidéki oktatásügyben etalonnak számító személyiségtől a Katedra Társaság vezetését, még nem gondoltam, hogy nyolc év múltán, amikor cseppet sem kényeztet el bennünket az oktatási kormányzat, a testület felrázásán, újjáélesztésen kell majd fáradoznom.
A lapszerkesztés mellett aztán egy esztendeig szép emlékű Zalabai Zsigmond barátunk – ahogy ő fogalmazott – dublőrjeként is tevékenykedtem a pozsonyi magyar tanszéken, de a szűkös mečiari időkben, amikor minden csapot elzártak, s az alapítvány is anyagi gondokkal küzdött, a pályám íve is egy időre megtört, és hirtelen állás nélkül maradtam. A helyzet 1999-ben, második gyermekem születését követően változott meg viszonylag radikálisan, amikor a parlamenti választások után megalakult az oktatási minisztérium nemzetiségi főosztálya, s a korábbi állományból megmaradt kolléganő mellett jómagam lettem az első új munkatársa. Később csatlakozott hozzánk a szenci Kovács Péter, aki ma már szintén nincs az élők sorában, majd jöttek az újabb és újabb emberek, hogy közösen megpróbáljunk változtatni a Slavkovská-éra csúfos örökségén. Ekkor már – Ftáčnik miniszter úr jóvoltából – 32 évesen a főosztályvezetői székben találtam magam. Utólag visszagondolva egy kicsit a hályogkovács munkájára hasonlított a ténykedésem, mert ha tudtam volna, mennyire veszélyes terepen mozgok, olykor mennyire nehéz dűlőre jutni a szlovák kollégákkal is, és mennyi felelősség hárul rám a nemzetiségi oktatás kapcsán, nem biztos, hogy ilyen bátran vállalom a megbízatást. Ám mivel ezt a munkát mindenkor szolgálatnak tekintettem, csakis a lehetőség és a történelmi esély hajtott. Csapatjátékosként úgy tartottam, én is csak egy láncszem vagyok a kisebbségi oktatásban, a hivatali kollégák, valamint az egyszerű óvónők és tanítók, tanárok nélkül semmire se mentem volna elképzeléseimmel.
2002-ben aztán újabb kihívások értek. Részben a már említett Katedra Társaság élén kellett helyt állnom, részben pedig a közoktatási intézményrendszerben beállt változásoknak köszönhetően kaptam Pázmány Pétertől, Dunaszerdahely akkori polgármesterétől egy felkérést, legyek a városi hivatal oktatási osztályának vezetője, s vezényeljem le az óvodák és alapiskolák átvételét, a fenntartói jogkörök meghonosítását. Mivel a választások előtt a minisztériumban már nem sok esélyt láttam az érdemi munkára, s időközben elhunyt édesapám is, így boldogan mondtam igent az otthoni munkalehetőségre. Az önkormányzati munka minden szépsége és nehézsége ellenére azonban kerek egy esztendő – és egy jobboldali kormány létrejötte – után a határidő előtt egy nappal benyújtottam pályázatomat a főosztályvezetői posztra, s visszakerültem korábban elhagyott székembe. Úgy gondoltam, az egységesebb kormányzatnak köszönhetően végre sikerül elfogadni egy új közoktatási törvényt, belekezdhetünk a valódi reformokba, melyek a magyar oktatási intézmények számára is sok pozitívummal szolgálhatnak. Jómagam javasoltam a tárca munkatervébe a nemzetiségi oktatás koncepciójának kidolgozását is, amely viszonylag jó úton haladt. Az eredmény viszont ismert, sem törvény, sem koncepció nem született, mert felbomlott a kormánykoalíció, így nem volt meg az ún. politikai akarat a mélyreható döntések meghozatalához. Amikor pedig világossá vált, hogy a 2006-os választásokat követően ismét a Szlovák Nemzeti Párt kezébe kerül az oktatási minisztérium, erkölcsi és szakmai okok miatt önként hagytam el posztomat. Ezután egy rövid ideig a komáromi egyetem rektori hivatalát vezettem, de egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy szülővárosomban kellene valami maradandót, valami értékeset és hasznosat alkotnom. A „piackutatást” követően arra az elhatározásra jutottam, hogy egy szemléletében és hozzáállásában más magángimnázium iránt lenne elsősorban igény a környék lakosai részéről, s megkezdtem ennek előkészítését. Mivel a törvények által előírt feltételek biztosításában a minisztérium nem talált kifogásolni valót, így 2007 őszén beiktatták a Magyar Tanítási Nyelvű Magángimnáziumot az oktatási intézmények hálózatába, és 2008. szeptemberében megkezdhettük az érdemi munkát. Eredeti tervünk az volt, hogy egy osztállyal indulunk, majd fokozatosan kiépítünk egy klasszikus gimnáziumot, de szerencsére minden másképp alakult. Amikor ugyanis a járásbeli szülők és gimnáziumi diákok megtudták, kikkel, milyen hiteles pedagóguskollégákkal szeretnék együttműködni, tömegesen kérték, nyissunk felsőbb évfolyamokban is osztályokat, vegyük át gyermekeiket. Ennek köszönhetően az idén 27 diák érettségizik iskolánkban. És mivel a második évben már két első osztályt tudtunk indítani, jelenleg 124 tanuló koptatja vadonatúj padjainkat. Joggal kérdezheti bárki, hogy mitől más ez az iskola, mint a meglévők, a korábban létrejöttek. A válasz nagyon egyszerű. Mi komolyan gondoljuk, hogy az iskola egy szolgáltató intézmény, ahol a partnerek érdekében zajlik a munka, s ennek megfelelő mindenki hozzáállása. Nálunk cél és követelmény, hogy a diák és a szülő jól érezze magát, szükségét érezzük, hogy a küldetésnyilatkozatunkban leírtakat a mindennapi gyakorlatban aprópénzre váltsuk, ezzel is növelve hitelességünket. Épp ezért diákjainkról megpróbálunk elsősorban egy tudástérképet készíteni, hogy ennek ismeretében fejleszthessük készségeiket, képességeiket, tehetségüket, bármely területen jelentkezzenek is azok. Mi azonban nem csupán tanítani próbálunk, hanem igyekszünk nevelni is, ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy ezt csak jó példával lehet megtenni. Itt látom legfontosabbnak a kollégák szerepét, ezért is nem mindegy, hogy kik és hogyan oktatnak egy iskola falain belül, s milyen közösségi élményeket képesek nyújtani a tanítási órákon kívül. Gimnáziumunk pedagógiai programja elsősorban azt tükrözi, hogy magyar identitású európai polgárokat szeretnénk nevelni, akik erős gyökerekkel bírnak, de bárhol képesek megállni helyüket. Ezért nagy hangsúlyt fektetünk a magyar kultúra ápolására, de egyidejűleg az idegen nyelvek és az informatikai képzés is magasabb óraszámban szerepel iskolai programunkban.
Azért, hogy méltó körülmények között kezdhettük meg működésünket, elsősorban Fibi Sándor barátunknak, a Vámbéry Alapiskola igazgatójának tartozunk köszönettel, hiszen ő bocsátotta rendelkezésünkre az iskola egy különálló szárnyát. Kellemes gond, hogy mára már kinőttük ezt az épületrészt, és kénytelenek vagyunk továbbállni, de a város vezetésével karöltve ezt a problémát is sikerült mindenki megelégedettségére megoldani.
Szerencsére az utóbbi években lehetőségem nyílt más iskolák, más városok és országrészek pedagógusaival is kapcsolatba lépni, véleményt cserélni, hiszen több modul felelőseként, illetve oktatójaként a Comenius PI vezetőképzőjében is szerepeltem, és ezek a találkozások nekem is sok pozitív élményt adtak.
Kapcsolatomat persze az irodalommal sem szakítottam meg teljesen, hiszen tavaly decemberben adtam le műelemzéssel foglalkozó doktori disszertációmat, s jelenleg a bírálók véleményeire, illetve a megvédés időpontjának kitűzésére várok.
Ami pedig egyéb közéleti tevékenységemet illeti: a Katedra Társaságban végzett teendőim mellett több mint egy évtizede tagja vagyok az MKP Oktatási Tanácsának. Kevesen tudják, hogy többek között 2006-ban magamra vállaltam a választási program oktatási fejezetének elkészítését, és azóta is igyekszem különböző kiadványok, publikációk, előadások és háttéranyagok segítségével mindenkiben megerősíteni azt a szent meggyőződésemet, amely gimnáziumom jelmondata is egyben, s úgy hangzik: Jövőnk az iskolában van…
Oktatási intézményeinken múlik ugyanis elsősorban felvidéki nemzetrészünk sorsa, bennük van megmaradásunk és továbbélésünk záloga. Épp ezért minden eszközzel azért harcolok, hogy az oktatás kérdése legyen prioritás. Szerénytelenségnek tűnhet, de úgy érzem, 43 éves koromra szakmailag, emberileg és talán politikailag is sokat fejlődtem, ezért mertem vállalni évtizedes háttérmunka után a képviselőjelöltséget is, hogy ily módon is segítsem a méltó oktatási környezet kialakítását. Bízom benne, hogy ebbéli szándékomban is támogatókra találok.
Ha Ön is csatlakozni szeretne hozzájuk, kérem, 2010. június 12-én a 7-es számú listán ne feledje bekarikázni az 56-os számot. Előre is köszönöm.
