Bevezetőként álljon itt két megjegyzés:

1. Különböző tisztségeimből adódóan számtalan előadást és beszédet tartottam életemben, ám kimondatlanul ott élt bennem a nyomasztó gondolat: csak gyászszertartáson ne kelljen megszólalnom. Sajnos nemrég viszonylag hirtelen és váratlanul módosítanom kellett ezt az elképzelésemet, hiszen 2010. szeptember 5-én tragikus hirtelenséggel távozott közülünk egy kedves kollégánk, akit nagyon sokan ismertek és szerettek.

2. Sohasem gondoltam, hogy a végtisztesség szavainak blogbejegyzésként kellene szerepelniük. Többek kérésére azonban engedek a nyomásnak, mert úgy gondolom, ezzel is adózunk Pomichal Richárd emlékének. Hiszen akire gondolunk, akiről beszélünk, az továbbra is köztünk él…

- - - o - - -

Teljesen más fénybe kerülnek a világ dolgai…

(Gyászbeszéd Pomichal Richárd temetésén)

Drága Richárd!

Megdöbbenve, letaglózva és értetlenül állunk a koporsód felett, és teljesen más fénybe kerülnek a világ dolgai… Mélyen megrendülve hallottuk a lesújtó hírt, hogy elmentél. Napok óta nem tudunk magunkhoz térni, hogy egy közismert és közkedvelt tanár, egy csupa nagybetűs EMBER és EMBERNEVELŐ hagyta itt családját, barátait, ismerőseit, s köztük minket, magángimnáziumbeli kollégáit és diákjait is.

Sokan ismertek Téged határokon innen és túl, és mindenki egyetértett abban, hogy bárhol tevékenykedtél is, mindig mestere voltál hivatásodnak. A legüdvösebb döntésedet pedig – szerintem – akkor hoztad meg, amikor tudósként elfogadtad a sors térnyitását, hogy tanár legyél, és ily módon is tehess valamit az emberiségért. Kevesen tudtak olyan lelkesedéssel és szakértelemmel beszélni a világról, a természetről, a környezetvédelemről, mint Te. Nemzedékeket oktattál és neveltél, közben a tudomány krónikájába is fényes betűkkel írtad be a neved. Sok-sok könyv, tanulmány és ismeretterjesztő cikk fűződik munkásságodhoz, hiszen újságíróként és múzeumi alkalmazottként is mindent megtettél a szakszerű és érdekfeszítő tájékoztatás érdekében.

Ezúttal viszont kétes teret nyitott Neked a sors…

Elmentél. És most veled mentek a hófényvirágok és a csillagvirágok színes szirmairól szőtt történetek, veled távozott a folyami szivacsok titka...

Talán, ha eszedbe jutott volna, mielőtt végső utadra indulsz, hogy az ember számára is létezik/létezhet refúgium, hogy van olyan menedék, ahol a flóra és a fauna elemei képesek átvészelni a számukra kedvezőtlen időszakot... Ha gondoltál volna arra, hogy a lélek, még ha sok nehézségen kell is túljutnia, képes megújhodni. De sajnos nem így történt. Pedig ilyen élettér lehetett számodra az aranyosi porta, melyet minden hétvégén igyekeztél szebbé tenni. Ilyen vidék lehetett a rétei dűlők világa, a mátyusföldi táj. És persze sok más tájék is a világban, melyekről oly sokat tudtál, és oly jó volt hallgatni Téged.

Nem jársz már többet rejtőzködő értékek nyomában, nem avatsz be minket Felvidék apró csodáiba, nem mesélsz már védett állatainkról. Pedig olyan képzett biológus voltál, aki többet tudott az életről – és attól tartok, hogy a halálról is – mint bármelyikünk…

Tudtuk, hogy sok gondot próbálsz egyszerre megoldani, de sok mindent terveztünk mi még együtt is. Te viszont az élet útján előre siettél…

Elmentél, és mi megdöbbenve, egymás tekintetét fürkészve találgatjuk, vajon miért, miközben lehet, hogy a halál csak nekünk élőknek, itt maradóknak tűnik értelmetlennek.

Ha a régi görögöknél valaki jobblétre szenderült, nem írtak gyászbeszédet, csak egyetlen kérdés hangzott fel a sírjánál: Volt-e benne szenvedély?

Mi bátran mondhatjuk: Nem hamvadt ki haszon nélkül a nemes láng, amely Téged hevített…

Drága Richárd!

Egy héttel ezelőtt közösen vágtunk neki egy új tanévnek, de nélküled kell továbbmennünk. Te most már nyugodj békében!