Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
A múlt fényes és különleges pillanatairól minden nemzetnek kötelessége megemlékezni. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc nem csupán a magyarság, hanem egész Európa történelmében egy ilyen kivételes esemény. A magyar nép öntudatra ébredt és döntött saját sorsáról. Az emberekben megvolt a kellő erő és az akarat, hogy fellépjenek a zsarnokság ellen, hogy véget vessenek a széthúzásnak, hogy felelősséget vállaljanak közösségük jelene és jövője iránt.
A társadalom mélyponton volt. Tenni képes, kivételes emberekre volt szükség. És sorra bukkantak elő a rendkívüli hősök, a magyar történelem legnagyobbjai. Batthyányi, Széchenyi, Kossuth, Petőfi és a többiek. Sokáig sorolhatnánk a forradalom és a szabadságharc jeles alakjainak neveit, Almásy Páltól a legendás hírű Szini Sebő Alajoson keresztül egészen Zeyk Domokosig. Bár sokszor különböző társadalmi rétegekhez tartoztak, és sok esetben másképp gondolkodtak az életről és a politikáról, mégis mindannyian tudták, hogy a népnek elsősorban szabadságra van szüksége. És tudták azt is, hogy a szabadságot nem lehet kiharcolni pragmatikus esélylatolgatással, csakis odaadó, megszállott küzdelemmel, a hétköznapok sikeres csatái révén lehet elérni.
A márciusi ifjakat elsősorban a haza és a szabadság szeretete vezérelte. Tisztelgünk előttük, de egyben biztatást és hitet is remélünk tőlük a jelen erőpróbáihoz. Fontos, hogy nemzetünk legnagyobb ünnepe kapcsán ne csupán a múltra figyeljünk, hiszen március idusának ma is van üzenete.
A szabadság ugyanis több annál, mint hogy egy-egy ünnepen a selymesen suhogó zászlóink alatt elszavalhatunk egy verset, elénekelhetünk egy dalt vagy eljárhatunk egy táncot. A szabadság ott kezdődik, ahol véget vetünk a félelemnek. A szabadság akkor éled, ha túllépünk a szólamok szintjén. Tettekre van szükség, egyúttal tartásra és kitartásra, hűségre és helytállásra.
Határozott kiállással kell képviselnünk érdekeinket, mert nem lehetünk addig igazán szabadok, amíg nem tisztelik másságunkat, nem becsülik meg kultúránkat. Nem lehetünk igazán szabadok, amíg nem dönthetünk saját dolgainkról, nem irányíthatjuk egyéni és közös sorsunk alakulását.
Nem állhatunk meg, nem lehetünk tétlenek. Örökségünket tovább kell adnunk az utánunk következőknek.
A gondokkal megbirkózni viszont csak egy olyan egészséges nemzet képes, amelyet egyetlen kudarc sem vethet vissza. Hinnünk kell céljaink helyességében, és bíznunk kell a képességeinkben, hogy ezeket a célokat el tudjuk érni. A bajtól és a megpróbáltatásoktól sem kell megriadni, hiszen minden negatív tapasztalatban benne rejlik egy szívderítő érzés csírája, merthogy közösségként is megerősödünk, összekovácsolódunk általa.
Napjaink politikusainak is tudatosítaniuk kell, hogy nincs kilátástalan harc, nincs fölösleges viadal. Ha minden nap következetesen dolgozunk családjaink érdekében, falusi és városi közösségeink ügyeiben, ha ezáltal próbálunk meg segíteni nemzetünk tagjainak létkérdéseiben, és minden körülmények közt merjük vállalni vágyainkat, beérhet álmaink gyümölcse. Csupán lankadatlan meggyőződés kell hozzá és felelősségérzet a közösség dolgai iránt.
Feladatunk ma sem kisebb, helyzetünk pedig furcsamód hasonló, mint 1848-ban volt. Mi is − bár sok esetben másképp gondolkodunk a világ dolgairól − elítéljük a megosztottságot, gyűlöljük a viszálykodást. Mi is elsősorban a szabadságra vágyunk.
Hiszem, hogy ha töretlen hittel haladunk, akkor előbb-utóbb eligazítást nyerünk az élet keresztútjain, és képesek leszünk olyan körülményeket teremteni, amelyek hozzájárulnak mindennapjaink szebbé tételéhez, és hosszú távon nemzetrészünk fejlődéséhez is.
Hölgyeim és Uraim! Ma szép ruhát vettünk magunkra, de valójában a lelkünket kell ünneplőbe öltöztetnünk, és a szívünkben kell megszületnie a forradalomnak.
Tanulnunk kell őseink példájából, hogy tisztábban láthassuk a célt.
Lebegjen hát előttünk gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar üzenete: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.“
Kedves Barátaim! Lehet-e számunkra szebb feladat, mint közösségünk jövőjét építeni?
(Elhangzott 2013. március 16-án, a csiliznyáradi temetőben tartott emlékünnepélyen.)
A. Szabó László
